Ana səhifə

Nagy Konstantin alakja a Panegyrici Latini tükrében


Yüklə 281.01 Kb.
səhifə1/4
tarix15.06.2016
ölçüsü281.01 Kb.
  1   2   3   4
Eötvös Lóránd Tudományegyetem

Bölcsészettudományi Kar



Nagy Konstantin alakja a Panegyrici Latini tükrében

szakdolgozat

Készítette: Fodor Krisztina

Szak: Latin

Témavezető: Adamik Tamás prof.

2005.


TARTALOM


BEVEZETÉS 2

I. A MŰFAJ HAGYOMÁNYAI 3

I.1 A πανηγυρικός terminus 3

I.2 Görög szerzők 6

I.2.1 Isokrates 6

I.2.2 Menandros rhetor 9

I.3 A laudatio funebris 10

I.4 Plinius Panegyricus-a 11

II. A XII Panegyrici Latini 15

II.1 Kézirati hagyomány 15

II.2 A gyűjtemény felépítése 16

II.3 A panegyricusok funkciója 18

II.4 A panegyricusok irodalmi karaktere 20

II.5 Az uralkodó attribútumai 23

II.6 A panegyricusok történeti értéke 25

III. Constantinus alakja a panegyricusokban 26

III.1 VII. Incerti panegyricus Maximiano et Constantino dictus (307) 26

III.2 VI. Incerti panegyricus Constantino Augusto dictus (310) 29

III.3 V. Incerti gratiarum actio Constantino Augusto (311) 33

III.4 XII. Incerti panegyricus Constantino Augusto dictus (313) 36

III.5 IV. Nazarii panegyricus Constantino Augusto dictus (321) 41

IV. Összegzés 47

BIBLIOGRÁFIA 49

BIBLIOGRÁFIA 49




BEVEZETÉS
A panegyricus szóról a legtöbb embernek (már amennyiben valamennyire is jártasak az antik kultúrában és hallottak erről) az uralkodó személye iránti hízelgés, pejoratíve fogalmazva „talpnyalás” juthat az eszébe. Nem tagadom, korábban magam is hajlottam arra, hogy elhiggyem: egy ilyen műnek nem lehet más funkciója csak az, hogy az uralkodó magasztalása révén a szerző kieszközöljön magának valamiféle juttatást, lett légyen szó akár egy tisztségről, akár pénzről. De miután kezembe vettem a Panegyrici Latini című gyűjteményt és beleolvastam, rá kellett ébrednem, hogy korántsem (csak) erről van itt szó. Azért is választottam tehát dolgozatom témájául a panegyricust, mert behatóbban szerettem volna foglalkozni ezzel a műfajjal, hogy megtudjam, valójában milyen célt is szolgáltak ezek a beszédek és a bennük foglaltak mennyire tekinthetők hitelesnek.

A kutatási területet leszűkítettem a Constantinushoz írott művekre és ezekben azt vizsgáltam, hogy az egyes szerzők milyen képet festenek az uralkodóról. Az alábbiakban ismertetem majd a panegyricus műfajának görög és római hagyományait, külön kitérve azokra a szerzőkre, akik fontos szerepet játszottak szabályainak kialakításában. Ezt követően rátérek magára a gyűjteményre, beszélek a felépítéséről, a kézirati hagyományról, a panegyricusok irodalmi karakteréről és történeti értékéről. Ezután, kronológiai sorrendben, az egyes panegyricusok részletes elemzése következik, beleértve a szerzőt, a történelmi hátteret, a datálás problematikáját és a tematikát, valamint különös hangsúlyt fektetve Constantinus alakjának ábrázolására. Végezetül pedig majd összegzem, hogy milyen következtetésekre jutottam a kutatás során.



I. A MŰFAJ HAGYOMÁNYAI
I.1 A πανηγυρικός terminus
A szó a πανήγυρις-ből (’népgyűlés, ünnepi gyülekezet’) képzett melléknév, eredeti jelentése ’ünnepségen résztvevő; ünnepi, ünnepélyes’, negatív értelemben pedig ’díszes, hamis, hízelgő, fellengzős’. Ezek a jelentések először Polybiosnál (5, 34, 3) fordulnak elő, majd Poseidoniosnál (frag. 36). Plutarkhos a többi szerzőnél jobban szerette és gyakrabban használta ezt a melléknevet ’ünnepi, terjengős’ értelemben.

A Kr.e. 4. században a πανηγυρικός még korántsem tekinthető retorikai szakkifejezésnek, Isokrates is csupán azért adja művének ezt a címet, mert úgy gondolja, hogy a beszédnek a hellének gyülekezete előtt kell elhangzania, tehát a szó jelentése ’beszéd a πανήγυρις előtt’ anélkül, hogy bármit is mondana annak tartalmáról vagy stílusáról.

Ez az egyszerű, nem retorika-technikai jelentés tovább élt akkor is, amikor a szó jelentése egyébként már részben általánossá vált, részben specializálódott. Erre utal a pseudo-dionysosi τέχνη ρητορική, melynek περι των πανηγυρικων című első fejezete hasznos tanácsokat ad a πανήγυρις előtt tartandó beszéd megszövegezéséhez. Ez ugyan magában foglalta az ünnepet és minden vele kapcsolatos dolgot, de magasztalni mindig a tárgynak megfelelő stílusban kellett, tehát a λόγοι εγκωμιαστικοι szerint, ami az ειδος vagy γένος πανηγυρικόν alá tartozott.

Aristoteles hármas felosztásában az epideiktikus beszéd ünnepi szónoklat, amelynek témája általában egy isten, ember vagy egy város dicsérete, ugyanakkor azt is felismerte, hogy ez nem feltétlenül csak dicséret lehet, hanem invektíva is. A későbbi görög és latin rhetorok elfogadták Aristoteles definícióját az epideiktikus beszédről, amit ők már gyakran panegyricusnak neveztek.

Philodemos rhetor a beszéd három fajtájáról írt: ειδος δημηγορικόν, δικανικόν és πανηγυρικόν, de ezt az utóbbi kifejezést a λόγος-szal kapcsolatban nem használta, ráadásul gyakrabban alkalmazta az επιδεικτικός terminust. Noha az epikureusok használták a πανηγυρικός-t, a szó a régi időkben nem tudott szert tenni széleskörű technikai jelentésre, aminek oka Isokrates mindenki által ismert művében keresendő illetve abban, hogy ennek nyomán ragaszkodtak a szó általános jelentéséhez.

Cicero Isokrates Πανηγυρικός-át a suasiones egy bizonyos fajtájához számítja: „…talium suasionum, qualem Isocrates fecit Panegyricum multique alii qui sunt nominati sophistae, reliquarumque scriptionum formam, quae absunt a forensi contentione eiusque totius generis quod Graece epideiktikon nominatur, quia quasi ad inspiciendum delectationis causa comparatum est.”.1

Dionysios Halikarnassos sem ismer ειδος vagy γένος πανηγυρικόν-t, hanem csak egy πανηγυρική διάλεκτος-t és azt az ειδος επιδεικτικόν-hoz sorolja.

Quintilianusnál a laus és a vituperatio tartalomként van meghatározva, ezért a panegyricust a genus laudativum (εγκωμιατικόν) illetve a genus demonstrativum (επιδεικτικόν) alá rendeli: „Est igitur, ut dixi, unum genus, quo laus ac vituperatio continetur, sed est appellatum a parte meliore laudativum: idem alii demonstrativum vocant. Utrumque nomen ex Graeco creditur fluxisse; nam enkomiastikon aut epideiktikon dicunt”.2 Emellett hangsúlyozza a panegyricus rendeltetését, ti. hogy popularis delectatio-ra szolgál, valamint forma suadendi-jét is.3

Először Hermogenes nyúlt vissza a πανηγυρικός-hoz mint retorikai szakkifejezéshez, és a beszéd harmadik fajtájának egyedüli megnevezésére használta (περι ιδεων 2, 10). Felosztása azonban bizonytalan és ellentmondásos: először ugyanis a három részre osztott πολιτικός λόγος egyik részévé tette a πανηγυρικός λόγος-t, a συμβουλευτικός és a δικανικός λόγος mellett, majd az utóbbi kettőt, mint απλως πολιτικός λόγος-t, szembeállította a απλως πανηγυρικός λόγος-szal, amely kategóriába beleerőszakolta az összes többi irodalmi műfajt, a költészetet is beleértve, teljes terjedelmében.4 Elméletének fogyatékosságai, illetve a πανηγυρικός λόγος rendkívül tág értelemben való felfogása magyarázza, hogy nem talált követőkre, noha rendszerének a későbbiek folyamán, az ókorban és a bizánci korban is nagy hatása volt.

Általánosságban azt lehet mondani, hogy noha a görögben az εγκώμιον és a ψόγος mindig és ellentmondás nélkül mint az ειδος πανηγυρικός tartalma volt érvényben és a πανηγυρίζειν már az ókor végén közeledett az εγκωμιάζειν ige jelentéséhez (mellyel az újgörögben megközelítőleg szinonimává vált), az ókorban a πανηγυρικός (λόγος-szal vagy anélkül) soha nem vette fel a ’dicsérő / dicsőítő beszéd’ jelentést, mert hátterében bizonyára mindvégig ott volt Isokrates Πανηγυρικός-a, amelynek eltérő karaktere útját állta egy ilyen jelentésrögzülésnek.

A latinban, a görögtől eltérően, a panegyricus a császárkor folyamán felvette a ’laudatio’ jelentést. Ennek a jelntésfejlődésnek az oka valószínűleg az lehetett, hogy a nyilvános, ünnepi beszédnek egyre inkább kötelező és kizárólagos témájává vált az uralkodók dicsérete.

Noha már a császárkor előttről is ismerünk olyan műveket, amelyek a hagyomány szerint a panegyricus címet viselik, korántsem biztos, hogy a szerzők eredetileg ezzel a címmel látták el alkotásaikat. A Kr.e. 31. és 27. között keletkezett ún. Panegyricus Messallae a Tibullus-corpusban maradt ránk, de szerzője nem Tibullus volt és címét csak a fragmentum Cuiacianum őrizte meg, más kézirat nem. Porphyrio Horatius 1, 16 levelének 27. sorához fűzött megjegyzését, „sunt notissimo ex panegyrico Augusti” (ehhez még Pseudo-Acro: „haec enim Varius de Augusto scripserat”), sem lehet teljes értékű bizonyítéknak tartani arra nézvést, hogy Varius az Augustushoz intézett dicsérő beszédének a panegyricus címet adta. Valószínűleg Plinius Panegyricus-ának is más volt az eredeti címe.

Az első hiteles bizonyítékot arra, hogy a panegyricus egyenlő a laudatioval, a Historia Augusta-ban találjuk: „denique cum imperatori facto quidam panegyricum recitare vellet, dixit ei: ’Scribe laudes Marii vel Annibalis’.”.5 Tehát a panegyricus mint ’dicsérő beszéd’ a latinból került át minden európai nyelvbe.


I.2 Görög szerzők
I.2.1 Isokrates
A retorika fejlődésére nagy hatást gyakoroltak a szofisták, kivált Gorgias. Ő volt az, aki felismerte, hogy a szavaknak nemcsak a jelentése, hanem a hangalakja is hatással lehet a hallgatóságra, és éppen ezért ő dolgozta ki azokat az alakzatokat, amelyeket a halikarnassosi Dionysios gorgiasi figuráknak nevez (antithesis, isokolon, parison és homoioteleuton). Szónoki sikereinek másik oka abban keresendő, hogy „a kellőt mondja helyesen” (Helené magasztalása), azaz a logikára ügyelve a helynek, az időnek és az alkalomnak megfelelően adta elő beszédeit. Kedvenc irodalmi formája az epideiktikus beszéd volt. (Isokrates úgy vélte, hogy a Helené magasztalása nem igazi εγκώμιον, mert csupán megvédi Helenét, de nem magasztalja őt.)

A τέχνη ρητορική a szofistákkal folytatott viták során alakult ki a Kr.e. 4. század folyamán és megteremtésében nagy szerepe volt Isokratesnek (Kr.e. 436–338) is, aki a Gorgias vonalán haladó retorika legkiválóbb és legnagyobb hatású mestere volt. Kr.e. 392 táján Athénban nyitotta meg iskoláját, ahol zavartalanul érvényesíthette nevelési elveit. A szofisták ellen című röpiratában programszerűen fogalmazza meg stiláris és tartalmi elveit: elhatárolja magát a tartalmi igazsággal keveset törődő bírósági beszédek hatásvadász íróitól és az igazságot ígérő, de a rögtönzött formát kedvelő filozófusoktól. Az ékesszólást, kivált a buzdító és dicsérő szónoklatot, a költészet egyenrangú társának tekintette.

A pánhellén összefogást hirdető politika egyik vezető ideológusa volt, ezt tükrözi a Kr.e. 380-ban megrendezett olimpiai ünnepségre írt Πανηγυρικός-a, amelyben kijelenti, hogy célja a politikai tanácsadás volt (ti. hogy a görögök egyesüljenek Perzsia ellen), de beszédének nagy részét Athén dicséretének szentelte annak igazolására, hogy e szövetségben nem Spártát, hanem Athént illeti meg a vezető szerep. Legcsiszoltabban ebben a művében jelentkezik jellegzetes prózastílusa, melynek uralkodó értéke az egyenletesség. Nagy óvatossággal kerülte a kemény hangok kombinációját és csaknem teljesen kivédte a szavak közti hiátust, néha elisióval vagy krasisszal, de többnyire inkább a szavak gondos megválasztásával és elhelyezésével úgy, hogy a magánhangzók nem kerültek egymás mellé. Gondolatmenete világos és érthető, nincs törés a beszéd szerkezetében. Emellett Isokrates nagy érdeme az is, hogy noha tradicionális témát dolgoz fel művében, azt saját korának speciális körülményeihez és gondolatvilágához igazítja.

Néhány évvel a salamisi király, Euagoras halála után (Kr.e. 374 táján), valószínűleg egy megemlékező ünnepség alkalmából írta meg Euagoras címen ismertté vált buzdító beszédét a király fiának és örökösének, Nikoklesnek címezve. Azt állítja benne, hogy olyasmire készül, amire előtte még senki nem tett kísérletet: prózában fogja dicsérni egy férfi erényeit. Bár vállalkozását nehéznek titulálta – mivel nem vehette igénybe a költészet eszközeit –, olyan művet alkotott, amely hosszú időn át mintát szolgáltatott a többi szerző számára és jelentős szerepet játszott a műfaj szabályainak megállapításában.

Úgy tűnik, az Euagoras a győztes atléta verses himnuszát (Pindaros) ötvözi az athéni temetési beszéddel: egyetlen, de már halott személyt magasztal.6 Isokrates eredetisége valószínűleg éppen e két tradíció ötvözésében keresendő, ugyanis a görög temetési beszédekben (επιτάφιοι λόγοι), amelyeket évente, alkalmilag tartottak, azokat gyászolta az athéni demokrácia, akiket az év folyamán valamely háborúban megöltek és a beszélők ezekben a szónoklatokban inkább az állammal foglalkoztak általában, mint az egyes személyekkel. Annak ellenére, hogy a demokratikus Athénban ily módon az egyén ritkán került a figyelem középpontjába, az Euagoras monarchikus kontextusa lehetőséget teremtett Isokrates számára, hogy szabadon magasztaljon egyetlen embert.

Az Euagoras felépítése:



  1. A szerző bizonygatja, hogy nincs tehetsége ehhez a vállalkozáshoz és emiatt zavarban van, hogy hol is kezdje beszédét és hogyan tegyen eleget kötelességének (1–12).

  2. Euagoras előkelő származásának (13–18) és születésének (19–21) leírása.

  3. Ifjúságának elbeszélése, amiből kiderül, hogy ő egy nagy dolgokra hivatott ember (22), amit felnőttkori erényeinek (ανδρεία, σοφία, δικαιοσύνη) felsorolása is megerősít (23).

  4. Hogyan szerezte meg Euagoras Salamist a bitorlótól (28–32); Isokrates összehasonlítja őt egy múltbeli nagy emberrel, Kyrosszal (33–39).

  5. A király jellegzetes erényeinek felsorolása: életerő, elfogulatlanság, emberiesség, becsületesség, állhatatosság, önfeláldozás (40–46).

  6. A salamisi hellenizáció részletei, illetve ennek katonai és politikai következményei; ezután annak bizonyítása, hogy Euagoras túltesz azokon a hősökön, akik Trója alatt harcoltak (47–69).

  7. Euagoras kiérdemelte a halhatatlanságot (70–72); mintakép az utókor, főként Nikokles számára (73–77).

  8. Intés Nikokleshez, hogy törekedjen apjához méltó lenni az uralkodásban (78–81).7

Isokrates felismerte, hogy a panegyricus funkciója sokkal összetettebb, mint ahogy azt Aristoteles gondolta: pl. az ideálok, amiket a panegyricus körülír, általában ritkán valósulnak meg; a dicséret néha ironikus is lehet és gyakran élesen rávilágít a hibákra; a beszélő legtöbbször azért dicséri az erényeket, értékeket, hogy ezzel ösztönözze hallgatóságát ezek megvalósítására.

I.2.2 Menandros rhetor
A Suda-lexikon említést tesz egy Menandros nevű rhetorról, aki Laodikeiában született és kommentárt írt Hermogenes Τέχνη-jéhez, valamint Minucianus Progymnasmata című munkájához. Emellett a Demosthenes-scholionban is idéznek egy Menandrost, mint Demosthenes interpretátorát. Neve alatt fennmaradt két, az epideiktikus beszéd elméletével foglalkozó traktátus is Περι επιδεικτικων címen a Kr.u. 3. század végéről és a 4. század elejéről. Bár e művek tartalmilag kiegészítik egymást, nyelvileg és stilisztikailag igen eltérőek, amiből az következik, hogy nem lehet mindkettő Menandros alkotása.

A Περι επιδεικτικων kompozíciójának legfőbb elvei ugyanazok, mint amikkel a korábbi, szintén iskolai használatra készült kézikönyvekben is találkozunk, azonban a Menandrosnak tulajdonított mű ezeknél sokkal részletesebb, példák egész tárházával szemlélteti az egyes jelenségeket. A könyv összefoglalja a dicsérő beszéd megkomponálásának valamennyi szabályát és a hivatalos alkalmak különböző fajtáira (pl. egy tisztség elnyerése, lemondás, esküvő stb.) írt beszédvázlatokkal nyújt segítséget az ifjú szónokoknak az ilyen típusú beszéd megírásában.

Figyelemre méltó hasonlóság van Isokrates Euagoras című művének felépítése és Menandrosnak a βασιλικός λόγος tematikájára vonatkozó leírása között:


  1. exordium: a szónoknak bizonygatnia kell, hogy nem eléggé tehetséges és hogy zavarban van, hol is kezdje beszédét, mit is mondjon

  2. korábbi dolgok:

    1. szülőhaza (csak ha valamiért jelentős)

    2. család (ha előkelő, ha nem, figyelmen kívül kell hagyni, vagy isteni származásra kell hivatkozni)

    3. születés; természet és nevelkedés; összehasonlítás istenekkel és/vagy héroszokkal

  3. hivatal(ok); jellem

  4. tettek:

  1. háborúban: csata leírása, kivált ha a király személyesen részt vett a harcban; megjelenése teljes fegyverzetben

  2. békében: uralkodás; a nép jóléte, boldogsága

  1. végzet/sors (összehasonlításokkal)

  2. peroratio: általános fellendülés; dinasztikus eszmék; könyörgés az istenekhez8

A beszéd gerincét az uralkodó háborúban és békében véghezvitt tetteinek, illetve az ezekben megmutatkozó erényeinek dicsérete alkotja, miként azt már Isokratesnél is látni lehet. Menandros leírásában kodifikáltabban jelentkeznek az uralkodói erények, amelyek közül a négy legfontosabb az ανδρεία (bátorság), a δικαιοσύνη (igazságosság), a σωφροσύνη (mérséklet) és a φρόνησις (bölcs magatartás). Valószínűleg már a hellenisztikus korban kifejleszthették az uralkodó erények kánonját, amit a rómaiak is átvettek.9

Noha talán a korban a Περι επιδεικτικων lehetett a legátfogóbb munka ebben a témában, a panegyricusokkal való párhuzamai mégsem szolgáltatnak egyértelmű bizonyítékot arra nézve, hogy a szerzők közvetlenül Menandrost használták volna forrásként, ugyanis valószínű, hogy abban az időben több, ehhez hasonló kézikönyv is forgalomban volt, amelyekből a gyakorló szónokok elsajátíthatták az epideiktikus szónoklat mesterfogásait és ötleteket meríthettek beszédeik megszövegezéséhez.



I.3 A laudatio funebris
A római panegyricus a köztársaság kori laudatio funebris-ben gyökerezik, amelynek témája, eltérően a görög επιτάφιοι λόγοι-tól – ahol is a beszélők általában az állammal foglalkoztak, nem pedig az egyes emberekkel –, az elhunyt személy erényeinek, életében véghezvitt tetteinek dicsérete. Tudomásunk szerint a legkorábban Brutus, az első consul részesült állami temetésben és a ceremónia alkalmából kollégája, Poplicola mondott egy laudatio funebris-t.10 A római temetési szertartás részletes leírását Polybiosnál olvashatjuk.11 Az állami temetéseken mondott beszédek már a köztársaság kor alatt a politikai propaganda eszközévé válhattak és ez a politikai jelentőség, amely a császárkori panegyricusoknak is sajátja, különbözteti meg őket a legtöbb görög εγκώμιον-tól.12 Noha a laudatio funebris a görög hagyománytól függetlenül fejlődött és a kortársak is speciálisan rómainak tartották,13 szerkezetét befolyásolta a görög retorika-elméletnek a dicsérő beszéd elrendezésére vonatkozó része.

A híres (vagy kevésbé híres) elődről mondott laudatio, miként a bíróság előtti beszéd vagy a római köztársaság alacsonyabb tisztségeire való pályázás, lehetőséget teremtett a politikai karrierre vágyó ifjú számára, hogy a nyilvánosság elé lépjen, amint azt Caesar is tette nagynénje, Iulia temetésén. Az előkelő családok megőrizték a temetésen elhangzott szónoklatokat a családi archívumban és így ezeket a történetírók felhasználhatták forrásként műveikben. Az ilyen laudatio-kat azonban bizonyos fokú óvatossággal kell kezelni, ugyanis a szerzők gyakorta olyan, a valóságban nem megtörtént tettekről, eseményekről is beszámoltak bennük, amelyekkel öregbíthették az elhunyt hírnevét, s ezáltal a sajátjukat is, ezért ezek történelmi hitelességét már a kortársak is joggal kérdőjelezték meg.14 Emellett Cicero irodalmi értékük tekintetében is elmarasztalja az ilyen beszédeket.15

Noha a szó szoros értelmében véve a laudatio funebris-t nem publikálták, néhányat talán terjesztettek, sőt, egyszerűbb formában feliratokon is fennmaradtak, például a Laudatio Turiae Augustus korából, a Laudatio Mundiae a Kr.u. 1. századból és a Laudatio Matidiae a Kr.u. 2. századból.

A laudatio funebris politikai jelentőségét mutatja, hogy Tiberius megtiltotta Germanicus, Nero pedig Britannicus temetési beszédének megtartását, mert féltek a következményektől. Azonban születtek remekművek is, mint például Nero temetési beszéde Seneca tollából, amit a műfaj legcsiszoltabb darabjának tartanak, vagy Domitianusnak a maga korában ünnepelt, „könnyfakasztó” beszéde Titus sírja fölött.



I.4 Plinius Panegyricus-a
Noha úgy tűnik, már Augustus uralkodása alatt általánossá vált egy, a köztársaság korában gyökerező műfaj, a gratiarum actio,16 amelyben a consul, elnyervén tisztségét, köszönetet mond az uralkodónak és az isteneknek, erről nem sokat hallunk egészen addig, amíg Plinius színre nem lép a Traianus császárhoz címzett beszédével Kr.u. 100-ban. Ez valószínűleg azért van így, mert a korábbi beszédek sokkal rövidebbek és kevésbé jelentősek voltak.

A principátus korában ugyan még létezik a politikai és a törvényszéki beszéd, ezek mozgástere és súlya azonban jelentősen csökken. Cicero elképzelése, a tudását a közösség érdekeinek szolgálatába állító és az állam irányításában résztvevő szónok ideálja a megváltozott körülmények között már nem megvalósítható, ezért a sok panasz a Kr.u. 1. században az ékesszólás hanyatlásáról. A zsarnok császárok után „s egy felvilágosult uralkodó, Traianus, megjelenésével Plinius egy másik történelmi pillanatban újonnan és pozitívan tudja meghatározni a megváltozott kor szónokának társadalmi feladatát, amely a rossz princeps megrovásában, a jó dicséretében és az érte való könyörgésben áll,17 hiszen a birodalom jóléte az uralkodótól függ”.18 A köztársaság kori Róma értékeinek helyébe így az uralkodói erények lépnek, és a szónok feladata legjobb esetben az, hogy tükröt tartson a császár elé és közvetett módon tudassa vele a polgárok elvárásait. Ennek köszönhetően népszerű műfaj lesz a panegyricus, amely átfogó témára lelt az uralkodói erények ábrázolásában. A rómaiak átvették az uralkodói erények hellenisztikus korban kialakult kánonját és azt a római ideológiának megfelelően alakították át (a négy legfőbb erény: fortitudo, temperantia / continentia, iustitia, prudentia / sapientia). A szerzők a különböző császárok jelleméhez mérten válogattak ezen kanonizált erények közül.

A laudatio funebris-szel és a dicsőítő életrajzzal (pl. Agricola) rokonságban álló római panegyricus abban különbözik a görögtől, hogy nagy politikai jelentőséggel bír és tárgya egy élő személy.

A római panegyricus jellegének kialakításában Plinius játszotta a legfontosabb szerepet, a későbbi szerzők őt tekintették mintaképüknek. Ennek köszönhető, hogy műve a késő császárkori (3–4. sz.) gyűjtemény, a Panegyrici Latini első darabjaként maradt fenn.

Plinius Kr.u. 100-ban nyerte el a consulságot és ezért egy gratiarum actio-t mondott a senatusban Traianus császárnak, majd nem sokkal később ezt a beszédet jelentősen kibővítve publikálta is (ez maradt ránk). Hogy mért volt szükség erre? Plinius ezt írja egyik levelében: „Quod ego in senatu cum ad rationem et loci et temporis ex more fecissem, bono civi convenientissimum credidi eadem illa spatiosius et uberius volumine amplecti.19

A művet általában hat részre szokták osztani:



  1. exordium (1–3)

  2. Traianus karrierje harmadik consulsága előtt (4–24)

  3. a princeps Traianus Rómának tett szolgálatai (25–55)

  4. Traianus harmadik consulságának leírása (56–80)

  5. magánéletének erényei (81–89)

  6. peroratio (Plinius köszönetnyilvánítása) (90–95)

A filológusokat régóta foglalkoztatja a kérdés, hogy mit tartalmazhatott az eredeti beszéd és mi lehet a későbbi bővítés. Erre a kérdésre azonban nem lehet biztos választ adni. Frederico Gamberini megkísérelte rekonstruálni az eredeti beszédet és arra a következtetésre jutott, hogy az exordium és a peroratio, mint a mű fő részei, valószínűleg az eredeti beszédben is benne voltak, ellenben mindenképpen betoldásnak tartotta a Traianus jövendő triumphusára való utalást (17.), a kitérést az egyiptomi aszályra (30–32.), valamint Plotina és Marciana dicséretét (83–84.). Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ettől eltekintve szinte lehetetlen az elhangzott beszédet tökéletesen rekonstruálni.20

A Panegyricus jelentősége abban áll, hogy témája nemcsak egyszerű köszönetnyilvánítás és az optimus princeps dicsérete, hanem a királytükrök hagyományait folytatva hangot kap benne az a vágy is, hogy a senatori rend milyennek szeretné látni a számára is elfogadható uralkodót: a császár aláveti magát a törvényeknek és a consulokat a társainak tekinti.

Plinius műve az epideiktikus szónoklat elvei szerint épül fel: az uralkodó életének bemutatásában megtartja a kronológiai sorrendet, noha mellőznie kell Traianus születésének és korai éveinek leírását, mert az a tény, hogy Nerva adoptálta Traianust, valószínűleg komplikáltabbá tette a szituációt. Plinius tartózkodik attól, hogy megnevezze Traianus igazi apját, M. Ulpius Traianust, és születési helyét, ehelyett azt hangsúlyozza, hogy Traianust az istenek uralkodónak teremtették és gratulál Nerva bölcs döntéséhez, hogy örökbe fogadta őt (5–8), majd hosszasan fejtegeti Nerva megistenülését, amelynek révén Traianus méltóvá vált a filius dei névre, s noha az író nem is használja ezt a kifejezést, már a mű elején érzékelteti a princeps emberek fölötti státusát. Ezt hivatott jelezni az is, hogy egyetlen helytől (88, 6) eltekintve a szerző sehol sem utal név szerint a császárra, mert ez emlékeztethetne az uralkodó emberi származására.

A mű középpontjában Traianus erényeinek magasztalása áll. Ezek közt is kiemelkedő szerepe van a humanitas-nak és a civilitas-nak, ami kivált abban nyilvánul meg, ahogyan a princeps a polgárokkal bánik. Az uralkodó kiváló volta még hangsúlyosabbá válik a Domitianusszal való összehasonlítás révén, ami az egész beszéden végigvonul és a közepén (48–49) teljesedik ki, ahol Domitianusról így ír Plinius: „…cum velut quodam specu inclusa (ti. belua) nunc propinquorum sanguinem lamberet, nunc se ad clarissimorum civium strages caedesque proferret…ipse occursu quoque uisuque terribilis: superbia in fronte, ira in oculis, femineus pallor in corpore, in ore impudentia multo rubore suffusa”.21 Ezzel szemben Traianusról ezt mondja: „ambulas inter nos”,22 azaz mindenki számára megközelíthető, úgy bánik az emberekkel, mint egyik polgár a másikkal.

Az összehasonlítás a panegyricus egyik fő eleme, mivel „alioquin nihil non parum grate sine comparatione laudatur”.23 A szerzők általában istenekkel, héroszokkal, valamint a közeli múltból való, jó uralkodókkal szokták összehasonlítani a magasztalt személyt, de Plinius számára talán Augustus lett volna az egyetlen, Traianushoz fogható princeps, ő viszont időben túl távoli volt már ahhoz, hogy hozzá hasonlítsa, ezért esett a választása Domitianusra. Az ő és Traianus közti éles ellentét hivatott kifejezni azt, hogyan reformálta meg az új uralkodó a már régóta megromlott principátus karakterét: „Omnia, patres conscripti, quae de aliis principibus a me aut dicuntur aut dicta sunt eo pertinent ut ostendam quam longa consuetudine corruptos deprauatosque mores principatus parens noster reformat et corrigat.”24 Traianus erényeinek dicsérete akkor éri el csúcspontját, amikor Plinius optimusnak nevezi a princepset (Iuppiter Optimus Maximus analógiájára): „iustisne de causis senatus populusque Romanus optimi tibi cognomen adiecit?”.25 És azt is mondja, hogy az optimus névről az utókornak mindig ő fog az eszébe jutni, ahogy az Augustus névről az első Augustus.26

A beszéd érdekessége, hogy formailag a senatushoz van címezve, azaz a megszólítottja a patres conscripti, ami, noha többször is visszatér a szövegben, mégis „rövid életű”, hiszen rögtön felváltja azt a princeps apostrophéja. Tehát a beszéd tényleges elbírálója, a politikai és katonai hatalom birtokosa Traianus, Plinius neki mond köszönetet a consuli tisztségért, de közben a patres conscripti megszólítással igyekszik fenntartani a senatus függetlenségének látszatát.

És hogy milyen is Plinius szerint az ideális uralkodó? Az optimus princeps legyen pater, azaz népének atyja (ne pedig dominus, mint Domitianus), aki természetére nézve szelíd, jóindulatú, könyörületes, nagy az önuralma, mentes a paráznaságtól és a kapzsiságtól, elfogulatlan, életerős, megjelenésében méltóságteljes, mértékletes az evésben és az ivásban, nem fogékony a hízelgésre és mindenek fölött népe jóléte lebeg szeme előtt. Hangsúlyt kap az is, hogy ne csak politikai vezetőként legyen tökéletes, hanem katonai vezetőként is, és utazzon sokat, hogy megismerhesse és ezáltal megérthesse a különböző népeket és szokásaikat.27 Fontos az is, hogy jó barátok, tanácsadók vegyék körül, ő pedig rendelje alá magát a törvényeknek. Összegzésként azt lehet mondani, hogy a princeps olyan valaki legyen, aki viselkedésével, életmódjával, tetteivel mintaképül szolgál a római polgároknak és a későbbi uralkodóknak.

  1   2   3   4


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©kagiz.org 2016
rəhbərliyinə müraciət