Ana səhifə

Bevezető gondolatok


Yüklə 302.3 Kb.
səhifə1/5
tarix17.06.2016
ölçüsü302.3 Kb.
  1   2   3   4   5


Bevezető gondolatok


,,Sem boszorkányok, sem megrontottak nem léteztek, amíg nem beszéltek s írtak róluk.”

Alonso de Salazar Frias inkvizítor, 1612


,,Ha elvégzik majd az inkvizíció archívumaiban őrzött boszorkányügyek részletes és módszeres kutatását, olyan új tények fognak előbukkanni, melyek létezését még azok sem sejtették, akik mostanáig a legnagyobb gondot fordították ez iratok tanulmányozására.”

Julio Caro Baroja:

Vidas Mágicas e Inquisition, 19671
1910-ben Komáromy Andor forráspublikáló kötetének bevezetőjében a következőket írta: "A boszorkányhit és az annak alapján kifejlett boszorkányüldözés, mely főleg Nyugat- és Közép-Európában több századon át, mintegy járványszerűleg rémesen pusztított, sok százezer áldozatot emésztve fel, az emberiség szellemi és erkölcsi fejlődése történetének sötét foltját képezi," - majd kissé lakonikusan hozzátette - "egyúttal azonban számos tudományágra érdekes, fontos kérdéseket tár fel."2

A boszorkányokról, illetve ártó szándékú varázslást végző emberekről való elképzelés elég régi keletű, tulajdonképpen ősidőktől fogva létezik, és az idők folyamán mindig változott. A boszorkányok személyét mindig is sötétárnyú titokzatosság és rettegés vette körül. Az emberek féltek tőlük és gyűlölték őket, ugyanakkor egyfajta csodálattal is adóztak feléjük.


A boszorkányüldözések során több embert öltek meg, mint az első világháborúban. 1585-ben a német trieri egyházmegye két falujában mindössze egy nõ maradt életben. Genf egyik püspöke három hónap alatt 500 boszorkányt égettetett meg, a savoyai szenátus egyetlen tárgyaláson 800 embert ítélt halálra. Tehát ez nem holmi cinikus akció volt. A legfőbb indítékot az anyagi nyereségvágy, a szándékos szadizmus, és a vallási buzgóság szolgáltatták. Még a kínvallatást is úgy tekintették a legtöbben, akik alkalmazták, hogy az nemcsak jogos, hanem Isten akarata szerint való. Az üldözéseket kezdetben az inkvizíció végezte, majd a világi hatósággal együtt, végül a világi hatalom vette át. Nem csak a katolikus egyház, a reformált egyházak is részt vettek a perekben, Kálvin és Luther élen járt a boszorkányok elleni hadjáratban. A boszorkányellenes hisztéria csúcspontján bárki könnyedén gyanúba keveredhetett. Európa bizonyos részein nem a szegény öregasszonyokra, hanem a jómódúakra leselkedett a veszély.
A pereknek elsőként Hollandia vetett véget, aztán Anglia, majd Franciaország és Ausztria után Magyarország, végül Lengyelország, Svájc, Németország is betiltotta a boszorkánypereket. Az egyik legutolsó európai per Lengyelországban, Poznan hercegségben 1793-ban zajlott (bár 1776-tól törvény tiltotta). Feltűnően sokáig tartott a boszorkányüldözés Mexikóban, ahol még 1877-ben is zajlott égetés. San Jacobo városában augusztus 20-án öt boszorkányt égettek el. Nem valami felbuzdult népítélkezés folytán, hanem hivatalosan. Szélsőséges esetek még a 20. század második felében is előfordultak, pl. 1976-ban Frankföldön egy Anneliese Michel nevű diáklányból két lelkészével űzette ki a püspök az ördögöket, jelesül Lucifert, Nérót, Hitlert, Júdást és Káint. Később a lelkészeket gondatlanságból elkövetett emberölés vádjával bíróság elé állították

A másság doktrínája, a kollektív megvetés és félelem azért jöhetett létre, mert a népben már eleve ott lappangott a boszorkányokkal szembeni gyanakvás, mindennapi valóságként kezelték, ahogy a Büntető Törvénykönyv tárgyalja a zsebtolvajokat. Az intolerancia gerjesztette tehát azt a szélsőséges, negatív attitűdöt, amit a társadalom tanúsított a boszorkányokkal szemben, és melyet nem egyszer tanúsított az emberiség a mássággal szemben a történelem során.


Nem vonhatjuk ki magunkat a felelősség alól. Legyen szó boszorkányokról, afroamerikaiakról, zsidókról, mohamedánokról, fogyatékosokról, homoszexuálisokról vagy bármilyen, a miénktől eltérő életmódú és mentalitású közösségről vagy egyénről, nem hagyatkozhatunk mások ítéleteire, előítéletekre. Vennünk kell a fáradságot, hogy megismerjük azt, ami számunkra szokatlan, új, a másságtól való félelem nagyon veszélyes lehet, erre figyelmeztet a boszorkányok sorsa.
Végezetül Nils Christi norvég kriminológus gondolatait idézem, aki kétféle attitűdöt vázolt a fájdalommal és a kollektív fájdalomokozással kapcsolatban: „A fájdalom nemesít. Az emberek érettebbé válnak tőle, újjászületnek, bölcsebbek lesznek, s csillapodtával nagyobb örömöt éreznek. Lehet, hogy sokan megtapasztalták ezeket az áldásos hatásokat. De sokan az ellenkezőjét is: a fájdalom megakasztja a személyiség fejlődését, lealjasítja az embert, gonosszá teszi.”3


Ki is az a boszorkány?
A boszorkány két fajtáját különböztették meg, amelyeket a latin nyelv két eltérő szavával jelöltek. A striga ,,seprűs boszorkány – a kereszténység felvétele előtti időkből származó néphit szerint egyes asszonyok éjszakánként állatok alakját öltik magukra és az alvók vérét szívják, elevenen felfalják őket, vagy nyomasztó látomásokat okoznak nekik. A malefica ritkábban maleficus – jelentése ,,rontó”, ,,ártó” – ez volt a tulajdonképpeni női boszorkány vagy férfi boszorkánymester, jövendőmondással, ”rontással”, varázslással foglalkozó ember, illetve akit ezzel gyanúsítottak. A középkoron keresztül számos elnevezésével találkozunk: lemur, strix, lamia, venefica, lamiae, incubus, lemures, saga, striges, eine Hexe, Truth, Zauberin. lidérces, lunaticus. A magyar ,,boszorkány” szó első följegyzése 1551-ből származik. A szó azonban sokkal régibb. A magyar nyelvtudomány megállapította, hogy ez török eredetű szó a magyarban eredeti jelentése szerint: ,,nyomó”, ,,aki nyom”.
Korabeli népi elbeszélésekből kirajzolódik, hogyan képzelték az emberek a boszorkányt. Íme pár példa ezekre: ,,Az egy torz alak. Az egyik lába lóláb, a másik meg rendes láb. Olyan macskakörmei vannak. Oszt olyan torzonborz, szőrös arca van neki. A szeme csillog, mint a macskáé. Van neki nagy vastag szemöldöke. A rendes cirokseprűn lovagol. Azzal úgy megy, mint más ember a lovon. Fölnyergeli a söprűt, azt lovagolja.”

,,A tudományukat úgy tanulják egymástul. Az a nagymama, aki az édesanyámat kiküldte, mikor megpatkóták azt a boszorkányt, az ki akarta tanúni. De nem tudta megtanúni, mer tizenkét ördög tüzes szemmel, tüzes villával ment neki éccaka tizenkét órakor Szen Gellér hegyire. És akkor semmisült meg, mikor Szen Gellér hegyit átfúrták. Akkor szegény boszorkányokat megsemmisítették.”,,Marad az fiúrú fiúra. Van boszorkány férfi is.” ,,Szüleinktől úgy tudjuk, hogy ezek istentelenek, tehát az ördögtől kapják a tudományt. Akinek van tiszta fekete macsája, azt megnyúzza, megfőzi. ott a hátuljánál van két csont, aztat meg pucólja, és addig azt a szájába veszi, addig őtet nem látja senki.” 4A boszorkány felismerhető továbbá arról, hogy a templomba úgy lép be, hogy oldalt fordítja a fejét. Ennek az az oka, hogy szarvai vannak, amik csak így férnek be az ajtón.



A boszorkányok irtása: forgószélbe sarlót kell dobni, ez megsebzi az ott táncoló vagy repülő boszorkányt. Jégeső ellen fejszét kell kidobni az udvarra. Megsebzi a boszorkányt, ha a lábnyomát késsel körülkerítjük és beleütünk egy kést.5 A középkori ember a világ jelenségeinek legnagyobb részét természetfeletti erők működésével magyarázta. Mindennek az oka Isten, a szentek, az angyalok és a gonosz lelkek.
A tanúvallomások alapján kibontakozó elképzelések alapján a boszorkány képességeit nőnemű családtagjaitól örökli, vagy más boszorkánytól szerzi – tanulással. Rendelkezhet segítőördöggel, lehet lidérce is, valamint segítőállatai is vannak, amelyek parancsára megjelennek, sőt ellenségeire küldheti őket, hogy azokat megrontsák, vagy visításukkal megijesszék. A boszorkány maga is megjelenhet macska alakban, amelyre ha ráütnek, visszaváltozik emberré.
A hagyományos boszorkánykép a 15. század első negyedében a diabolisztikus boszorkányszombat újféle mitológiájával ötvöződött. Ez a veszedelmes hiedelemrendszer a boszorkányokat, akikről addig elsősorban magányos rontó ténykedést feltételeztek, egy új, szervezett szekta tagjaiként állította be (novas sectas et prohibitos ritus – ahogy V. Sándor pápa 1409-ben nevezte őket). 6Joseph Hansen mint egy száz éve a következő meghatározást adta az új boszorkányfogalomról: ,,elsősorban női nemből való személyek, akik szövetséget kötöttek az ördöggel, hogy segítségével kárt okozzanak embertársaiknak, eretnek szektába szerveződnek, rendszeresen részt vesznek az ördög elnökletével rendezett éjszakai boszorkányszombaton, ezekre az összejövetelekre az ördög segítségével a levegőben repülve érkeznek, és ott egymással és az ördöggel fajtalan nemi kapcsolatba bocsátkoznak. A szertartásokon az ördög ,,szeme nagy, mint a borjúé, és szikrákat hány, nyelve földig kilóg, lába görbe, lábujjai feketék”, szerecsen vörös hajú ember, ifjú fehér ember, fehér gyerek, fekete macska, fekete kutya, fekete disznó vagy fekete kakas.7
Az új boszorkánynak ünnepélyesen és, visszavonhatatlanul meg kellet tagadnia Istent, Krisztust, a keresztény vallást, s el kellet köteleznie magát a Sátán szolgálatára; ezután az Ördög rajta hagyta a maga jegyét, többnyire a bal keze körmeivel, azaz inkább karmaival, az asszony testének bal felén, esetleg az is előfordult, hogy írásos szerződést kötöttek, amit bal kézből vett vérrel kellet aláírni. A perek vádpontjaiból nem véletlen tehát az olyan megfogalmazások, mint ,,ördögökkel cimboráló”, ,,cum daemonibus colludens”, ,,diabolica cooperatio”, sőt ,,contractus cum daemone”8 A boszorkánnyá válás ritkán hozott gazdagságot vagy szerelmi gyönyört, tudott viszont egyéb jótéteményekkel szolgálni. A boszorkány képes lett természetfölötti módszerekkel ártani felebarátainak a szerződés értelmében ezt megkövetelte tőle az Ördög, aki viszont az e célra szükséges természetfölötti erővel ruházta fel a boszorkányt. Az Ördög segítségével tetszése szerint bárkinek az életét tönkretehette. a boszorkányoknak szabályos időközökben el kellett menniük a kezdetben „zsinagóga”, később ,,sabbat”, vagyis szombat néven emlegetett gyűlésekre, ez mindig éjszakai összejövetel volt, s éjfélig, legkésőbb kakasszóig tartott.9 Helyszíne lehetett temető, keresztút, akasztófa töve, bár a nagyobb boszorkányszombatokat általában valami távoli, híres hegy csúcsán rendezték. Sok esetben tehát hosszú utat kellett megtenniük igen rövid idő alatt. Ezért repültek. Miután bekenték magukat varázskenőccsel, már a hálószobájukból repülve mentek ki, démoni kosok, kecskék, disznók, ökrök, fekete lovak hátán, vagy boton, lapáton, nyárson, seprűnyélen emelkedve a magasba. A szertartás azzal kezdődött, hogy a boszorkányok letérdeltek és imádkoztak az Ördöghöz, Úrnak, Istennek nevezve őt, majd sorban mind megcsókolták, ezután jelentkeztek, hogy megkapják büntetésüket, ami általában megkorbácsolást jelentett, ezt követte az istentisztelet paródiája. A fekete miseruhába öltözött, püspöksüveget, karinget viselő Ördög prédikált, s intette híveit, nehogy visszatérjenek a kereszténységre, és a keresztény mennyországnál sokkal boldogítóbb paradicsomot ígért nekik. Majd átvette hívei ajándékait: kalácsot és lisztet, baromfit és gabonát, néha pénzt. A gyűlés befejezéseként parodisztikus úrvacsora következett, két szín alatt, de amit kenyér gyanánt kaptak a jelenlévők, olyan volt, mint a cipőtalp, fekete, keserű, majdnem rághatatlan, az ital, pedig egy korsó émelyítő, fekete lötty.

Ezután jött az étkezés, de gyakran ez is undorító fogásokból állt: korhadt fa ízű halból és húsból, trágyalé ízű borból, csecsemőhúsból. Végül duhaj tánc következett, mely őrjöngő, buja tombolásba csapott át, s akkor már minden szabad volt, beleértve a szodómiát és a vérfertőzést is.

Végül az Ördög azzal az utasítással küldte haza a résztvevőket, hogy minden elképzelhető rontást kövessenek el keresztény felebarátaik ellen. Így képzelték el a boszorkányokat a leghevesebb üldözés idején és helyein. Ez a boszorkányság minden korábbinál veszedelmesebb és félelmetesebb bűnbak-karakterológiája. Ez a boszorkány nem egyszerűen a maga hasznára ügyeskedik, ellopja a tehén hasznát, hétköznapi bosszút áll a sérelmekért, mint a falu ,,hagyományos” boszorkánya, hanem szektába szerveződve, csoportosan, ördögi segítséggel fosztogat, hatékony eszközökkel, porokkal mérgez, és rombol mindent. Nem egyszerű szerelmi varázslatot űz, vágyat gerjeszt, vagy impotensé tesz, hanem csecsemőt pusztít, gyilkol; sajátjait és másokéit; nem egyszerűen erkölcstelen, hanem rendszeres, perverz, kegyetlen orgiák résztvevője, az ördög szeretője. Meg kell jegyeznünk, hogy közösségnek tekintették őket: noha a rontást egyénileg követik el, társaságot alkotnak. Minden tekintetben a kereszténység fonákját képviselő közösség, s ezt csak egykori keresztények tudják sikeresen megvalósítani. Ezért a nem-keresztényeket, például zsidókat, cigányokat, ha netán megvádolták is maleficiummal, sosem gyanúsították azzal, hogy a szó szoros értelmében boszorkányok lettek volna.

Az ördöggel nemcsak a szertartásokon találkoznak a boszorkányok, hanem azt gyakran megidézik, vagy megjelenik magától. Meglátogatja a bebörtönzött boszorkányokat, bünteti őket, ha ellene vallanak, van, akinek megígéri, hogy teherbe ejti, hátha azzal megkegyelmeznek neki - ,,valójában” széllel fújja fel, hogy majd meghal.10 A hétköznapi racionalitás a boszorkányszektába lépők motivációi között is előkelő helyre kerül. Egy névtelen traktátus szerint azt csábítja magához az ördög, aki ,,nem tud békében élni embertársaival és túl sok ellenséget gyűjt magának”. Johann Fründ beszámolójában részletes leírást ad arról, milyen érdekek viszik az embereket a boszorkányszektába. A gonosz azzal kísért, hogy gazdagságot, hatalmat ígér, és olyan képességet, hogy meg tudják bosszulni az őket ért sérelmeket, ,,…az emberek hiúságára, kapzsiságára, irigységére és gyűlölködésére támaszkodik, arra, ami az embert embertársaival szembefordítja”.11

Furcsamód, ahogy a társadalomban meghonosodnak a boszorkány sztereotípiák, és mire a démonológiai tanok teljesen kidolgozottá válnak, a műveltebb körökben, az egész dolgot valami régimódiságnak kezdik tekinteni. Ennek egyik oka, hogy jobb körökben divattá lesz olvasottnak lenni. A tudományos események publikálását egyébként is megkönnyítette a könyvnyomtatás. Ugyanakkor a 17. századra élesebbé válnak a társadalmi választóvonalak. A felsőbb körök, az arisztokrácia divatja lesz az etalon a többi társadalmi osztály számára, így azok az elképzelések, melyeket régebben mindenki elfogadott, igazából már csak népi hiedelemként élnek tovább. Mindezen tényezők, ha lassan is de éreztették hatásukat. Ezen kívül egyre többen adtak hitelt a szkeptikusok írásainak is, vagyis Johannes Weyer és Reginald Scott gondolatainak, melyek a boszorkányság kérdését orvosi problémának tekinteték, az üldözéseket pedig gyalázatos dolognak.

A 17. század második felétől a francia nyelv, műveltség, divat lesz a mérvadó Európában. Így a boszorkányságban hinni ósdi, elmaradott dologgá válik. Azonban a boszorkányperek a 17. század második felében, de még a 18. században is jellemzőek főként Közép-és Kelet Európa egyes részein. Ennek magyarázata, hogy a konzerválódott társadalmi-gazdasági viszonyok miatt, a vallás kohéziós ereje tovább megmaradt ezeken a helyeken, mint a gazdaságilag fejlettebb nyugat-európai országokban.


A boszorkányság hagyományát soha nem számolták föl teljesen: a 20. században is új boszorkánymozgalmak tűntek föl. A boszorkányság megújítása Gerald B. Gardner (1884-1964.) nevéhez fűződik, aki lefektette a modern Wicca alapjait. A vallásnak ma már több százezer követője van a világon.12 A boszorkány alakja napjainkban is gyakran felbukkan, mint a népmesék és egyéb mesék gyakori szereplője. Az egyik klasszikus Grimm-mese, a Jancsi és Juliska több generáció gyermekeit ijesztgető alakja a vasorrú bába tehát boszorkány. Az Óz, a csodák csodája című filmben a szokásos gonosz boszorkány mellett szerepel a jó boszorkány is. Harry Potter a róla szóló könyvek szerint az ún. Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába jár, ahol a „boszorkány” a varázsló női megfelelője.
A témában fellelhető irodalom
A 19. és a 20. század fordulóján tehát teológusok, jogászok, lélekbúvárok és néplélekkutatók egyaránt kedvükre válogathattak a boszorkányüldözés bőséges irodalmában, valamint forrásai között. A ,,boszorkányirodalom” terjedelmes könyvtára azóta ezer kötettel bővült.

Az utóbbi esztendőkben végre örvendetesen fellendült a tudományos szintű intenzív hazai néprajzkutatás. A század elején Komáromy Andor, legújabban pedig Schram Ferenc gyűjtötte össze a levéltárak nem sejtett gazdaságú boszorkányper-anyagát. Az anyag rendező feltárásában kiemelkedett Szendrey Zsigmond, majd Szendrey Ákos, akik minden addig közzétett hiedelemadatot összegyűjtöttek és tematikusan rendeztek. A népi hitvilág sok résztémájából tettek közzé anyagbemutató összefoglalásokat, ill. egy kéziratban maradt babonalexikont is összeállítottak. A 30-as évektől Bálint Sándor a vallási életet, egyházi szokásokat, Dömötör Tekla, majd Ujváry Zoltán a népszokásokat, népi színjátszást kutatván jelentős eredményeket értek el e témák és a népi hitvilág határterületeinek vizsgálatában. Dömötör Tekla és tanítványai egy hiedelemmonda-katalógus alapjait is lerakták, Erdélyi Zsuzsanna pedig apokrif egyházi szövegek felől közelíti meg a népi hitvilág bizonyos problémáit. Komáromy Andor, Schram Ferenc, Bessenyei József, Kristóf Ildikó, Sugár István, Herner János, Kiss András, Pál-Antal Sándor, Balogh Béla és mások jóvoltából az 1526 utáni feltárt peres iratok száma megközelíti a kétezret. Az ő forráspublikáló munkájuk, valamint az elpusztult iratok számbavétele után részben rekonstruálható a boszorkányüldözés kronológiája. Komáromy Andor kolozsvári kutatásaiban úttörő volt. A korábbiakban elsőséget élvezett oklevél- és iratanyag, valamint a városigazgatási határozatokat, szabályrendeleteket rögzítő jegyzőkönyvek helyett a városi élet egykori élő valóságát jobban tükröző, addig mellőzött törvénykezési jegyzőkönyvi anyag felé fordult.



Schram Ferenc 1970-ben ,,Magyarország boszorkányperei 1529-1768” című munkája zömében csupán a vármegyei jegyzőkönyveiből (Protocollum Criminale) közli a vonatkozó pereket a szerző, azonban több esetben hiányosan: a döntő fontosságú ügyészi vádbeszéd mellőzésével, vagy éppen az ítélet elhagyásával közli a pereket, e munkáját Sugár István egészítette ki az egri levéltárak minden állagára kiterjedő feltárás eredményeként megszülető könyvében.

Az elmúlt évtizedekben jelentős eredmények születtek a 15-18. századi magyarországi boszorkányperek forrásanyagának feltárásában és értelmezésében, s ebben központi szerepet játszott a Pócs Éva kutatócsoportja az MTA Néprajzi Kutatóintézetében, melyben folkloristák és történészek vettek részt. Pócs Éva a boszorkányságot mint társadalmi intézményt kezeli.13 Gecsei Lajos munkájában a Békés vármegyei boszorkányperek vallomásait dolgozza fel.

A külföldi szerzők közül említést érdemel Gustav Henningsen, és Julio Caro Baroja akik a spanyol inkvizíció kegyetlen gyakorlatáról rántják le a leplet, valamint Kurt Baschwitz holland , Norman Cohn, Rossel Hope Robbins, Stewart Farrer ,Charles Williams, Trevor F. Davies angol, ,Ritchard Kieckhefer, Michael Harner, amerikai, Ernst Schäfer ,Chadwick Hansen , Friedrich Ulrich Schäfer, Wilhelm Gottlieb Soldan német, és Joseph Hansen, Jules Michelet, Robert Mandrou francia szerzők munkája.

A boszorkányüldözés nemzetközi (jog)forrásai
Már az ókori görögöknél és rómaiaknál is vannak boszorkányokról szóló írások. A rómaiaknál írt róla Ovidius, Horatius, Apuleius.

A Római Birodalomban a 2-3. században már volt egy kisebbfajta boszorkányüldözés, pl. a cirkuszi kocsiversenyeken a versenyzők egymást vádolták azzal, hogy mágikus eszközöket használtak. Fennmaradt sok ún. átoktábla az ókori görög és római maradványok között, amelyekkel megpróbálták egymást megrontani.

A középkorban, akik úgy vélték, hogy velük vagy rokonaikkal maleficiumot űztek, ősi szokás szerint személyesen álltak bosszút. Észak-Itáliában a longobardok közt, és a Felső-Rajna vidékén az alemannoknál egészen a 7. századig általános gyakorlat volt a boszorkánysággal gyanúsított személyeket személyes bosszúból megölni, s a szászoknál gyakran megesett ez még a VIII. század vége felé is, amikor Nagy Károly meghódította őket.

De volt az efféle dolgoknak más elintézése is. Az ősi germán törvények egy bűncselekményt nem annyira a társadalom, mint inkább az egyén és annak rokonai ellen elkövetett vétségnek tekintettek. Ahol azonban a társadalom vagy a központi hatalom eléggé erős volt, a sértett félnek vagy rokonságának tilos volt csak úgy egyszerűen megtorolnia bűnt a tettesen, ehelyett a bűnösnek jóvátételi bírságot (wergild) kellett fizetnie.

Már a száli frank törvények gyűjteménye, a Pactus Legis Salicae, amelyet a 6. század elején foglaltak írásba, meghatározza a wergild összegét arra az esetre, ha valakit maleficiummal megölnek, s azt a kisebb összeget is, amely akkor fizetendő, ha az illetőnek csak az egészsége károsult.14

Hasonló rendelkezések találhatók a keleti frankok törvénykönyvében, a Lex Ribuariában, amelyet egy századdal később foglaltak írásba. A 7. századi germán törvények azonban már büntetéssel sújtják azt, aki egy másik személyt strigának nevez. Rothari törvényei (643) elvetik a strigák létezését, Nagy Károly 787-ben kiadott rendelkezésében szintén tagadja azt, hogy lennének strigák. A Karoling törvényhozás pogányságnak minősítette s elítélte az éjjel járó boszorkányos női démonokba vetett hitet.


A boszorkányhitet a középkori kánonjog a 10. századi Canon episcopi című gyűjteményben lefektetett törvények alapján megkérdőjelezte. A Canon episcopi szigorúan elítélte, hogy egyes ,,gonosz nők… a démonok káprázatától és jelenéseitől félrevezetve azt hiszik, és nyíltan vallják is, hogy az éjszaka óráiban különböző állatokon lovagolnak Dianával, a pogány istennővel és nők megszámlálhatatlan sokaságával együtt, és a néma éjszaka csöndjében sok messze földet bejárnak, s úgy engedelmeskednek parancsának, mintha az úrnőjük lenne, s egyes éjszakákon az ő szolgálatára vannak kötelezve.”

A boszorkányság XIII. században mégis felkerült az eretnekségek listájára. A 14–15. században pápai bullák sora kapcsolja össze e fogalmakat (IX. Gergely, 1233; IV. Sándor, 1258 és 1260; XXII. János, 1318; összesen mintegy 100 bulla). Vallásjogi alapjuk az Ótestamentumra (2. Móz. 22:18 „Varázsló asszonyt ne hagyj életben”; 3. Móz. 20:6 az igézők és jövendőmondók meghallgatásának vétkéről; 3, Móz. 20:27 „És akár férfi, akár asszony, hogyha igéző vagy jövendőmondó lesz közöttük, halállal lakoljanak”; 5. Móz. 13:9–10 a varázslók fajtáiról), és középkori teológiai írók munkáira (Aquinói Szent Tamás. 1225–74: Summa Theologica; Johann Nider: Formicarius, 1437) vezethető vissza.

A boszorkányokról szóló hiedelmet sem a műveltség hatalmas fellendülése, sem pedig a reformáció nem képesek, sem megállítani, vagy kiirtani, de még enyhíteni sem. Különös dolog, hogy a reformáció, mely oly sok mindent kárhoztatott, megtagadott és elvetett, ezt a kérdést nem érinti. Létezésükben a protestánsok éppen úgy hisznek, mint ahogyan a katolikusok, s õk is épp oly buzgósággal égetik meg. Maga a nagy reformátor Kálvin János is egész sereget küld máglyára.

Az új boszorkány-sztereotípia nem az irodalomból származott, hanem maguktól a perek során kicsikart vallomásokból, mégis megemlítek néhányat, melyek jelentősége nem elhanyagolható. Aquinoi Szent Tamás például meg volt győződve, hogy a démonok gyermekeket tudnak nemzeni. Nider Formicariusa (1435-87) úgyszólván semmivel sem egészíti ki az ősrégi fogalmat, mely szerint a boszorkányság pusztán a maleficiummal azonos, és tagadja az éjszakai repülések valódiságát. Martin Le Franc költeménye, a Le champion des dames (1440) tanúsítja, hogy a boszorkányszombat és az éjszakai repülés fogalmát ismerték már akkor, de maga szerző ezeket nem vette komolyan.

Az Errores Gazariorum a jelek szerint egy inkvizítor műve, ez az írás olyan bizonyítékon alapszik, amelyet már a perekben kicsikart vallomások szolgáltattak, s ezeket valós bizonyítékként kezeli, de ez a néhány oldal semmiképpen sem adhatott tápot maguknak a pereknek. Megemlítendő még Flagellum haereticorum fascinariorum , Nicolaus Jacquer munkája, aki mint inkvizítor legfőbb céljául azt tűzte ki, hogy az éjszakai repülés valóságát bizonyítsa, szembehelyezkedve a Canon Episcopi tekintélyével

Két démonhittől megszállott dominikánus barát, Sprenger Jakab és Institor (Gremper) Henrik volt a tulajdonképpeni gyújtogató. Egyenlőre, mint inkvizítorok eretnekek égetésével foglalkoztak a Rajna vidékén, de a csekély forgalom nem elégítette ki a becsvágyukat. Arra gondoltak, hogy a boszorkányokra is ki kellene terjeszteni a hivatali hatáskörüket, s így majd az ügyforgalom örvendetesen föllendül. Adatokkal megrakodva elutaztak Rómába, ott rémmeséikkel megpuhították a pápát, VIII. Incét (1484-1492) és informálójuk eredményeként 1484. december 5-én szétment a németországi püspökökhöz a Summis desiderantes affectibus kezdetű, úgynevezett boszorkánybulla. A sokféleképpen magyarázott pápai bulla mindenekelőtt részletesen felsorolja, hogy a boszorkányok miféle ártalmas gonoszságoknak a szerzői. Azután teljes hatalmat ad a két inkvizítornak perbefogásokra, s egyszersmind utasítja a papságot, hogy a szószékről világosítsák fel a népet a boszorkányok üzelmeiről. VIII Ince felkérte Sprengert és Institorist a Malleus maleficarum megírására, mely 1486-ban jelent meg.

A két domonkos rendi inkvizítor műve a Malleus Maleficarum címének jelentése ”boszorkányok pörölye”.15 A könyv felsorolja a boszorkányok által használt varázsigéket és megigézéseket, emellett részletesen ecseteli a boszorkányokon alkalmazott kínzómódszereket. Ismerteti a befejeződő középkor boszorkányhitét, a maleficiumot összeköti eldöntött "nőgyűlölő" értelemben a "delictum exceptum"-nak az eretnekperekből átvett fogalmával (ördöggel való szerződés, ördöggel való bujálkodás). A Malleus szerint nem menti meg a boszorkány életét, ha megbánja bűneit és visszatér Istenhez. Aki pedig nem hisz a boszorkányok létezésében, az eretnek. Haeresis est maxima, opera maleficarum non credere. Legnagyobb eretnekség tagadni a boszorkányságot!

A könyvet 1487-ben először, aztán 1520-ig tizenháromszor, végül 1574 és 1669 között tizenhatszor, összesen tehát huszonkilencszer nyomtatták ki. Méltán nevezhetjük a világirodalom legelvetemültebb és egyúttal legostobább, a legbolondabb és mégis legveszedelmesebb könyvének, amely jóllehet, mint magánirat sose jutott törvényerőre az egyházban, mégis kimondhatatlan szerencsétlenségek forrása lett.


A nagy boszorkányhadjárat vezérkarában a teológusok mellett a jogászok is helyet követeltek. A Boszorkánypöröly szerzőit méltó utódként követte
  1   2   3   4   5


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©kagiz.org 2016
rəhbərliyinə müraciət