Ana səhifə

1Ökumené 2Ökumenikus negyedéves folyóirat


Yüklə 306.95 Kb.
səhifə3/6
tarix19.06.2016
ölçüsü306.95 Kb.
1   2   3   4   5   6

44. Konstruktív és destruktív vallási közösségek

    A különféle vallási közösségek működését a rendszerváltás kezdetén az 1990. évi IV. vallásügyi törvény igen nagyvonalúan szabályozta. A magyar történelemben először nyilvánította ki a vallásfelekezetek teljes egyenjogúságát, vagyis azt, hogy ha az állam berendezkedése iránti lojalitás nem kérdéses, az állam lényegében nem kíván különbséget tenni a vallási közösségek között. A törvényben korunknak az a meggyőződése fejeződik ki, hogy az állam nem lehet illetékes annak eldöntésében, mit higgyenek, vagy ne higgyenek polgárai, és ezt milyen módon juttassák kifejezésre. Az állam ne szóljon bele olyan döntésekbe, amelyek az egyes ember magánügyének tekintendők. Ilyen értelemben tehát az állam legyen semleges.

Az azóta eltelt idő elégségesen bizonyította, hogy az említett törvény alapján több olyan új közösség működik, amelynek parancsuralmi szervezete csaknem teljes függőségi helyzetben tartja tagjait. A kilépést lehetetlenné teszi. Ezzel a tagok szabad döntését korlátozza. Sok esetben elszakítja a tagokat családjuktól. Olyan is van, amely még önmagát bemutatva sem mutatja akármilyen vallás jegyeit, hanem inkább gazdasági vállalkozásnak tekinthető. Nem egy esetben tényleges módszereiket és céljaikat álcázva tevékenykednek. A romboló következmények jelen vannak a családokban és pszichiátriai esetekben. Nemcsak szakemberek találkozhatnak velük.

Korunk nyugati szabadságfogalma és szabadságigénye, amelyben legalábbis részben a ma keresztyénsége is osztozik, nem tesz lehetővé olyan politikai döntést, amely bizonyos vallási közösségeket - ha egyébként nem bizonyítható, hogy megszegik a törvényeket, - előnyben részesíthetne, másokat pedig kizárna. A belátható jövőben így nem várható törvényi megoldás az itt vázolt áldatlan helyzetre, noha nemcsak a magukat építőnek tartó vallási közösségeknek, hanem az egész társadalomnak elemi érdeke, sőt, kötelessége is azon lenni, hogy a romboló vallási irányzatoknak ne legyenek megtévesztett áldozataik.

Keresztyénekként be kell látnunk, hogy azért a lelki vákuumért, spirituális ürességért, amelyben az emberek kapaszkodót keresnek, és - megfelelő ismeretek hiányában sokszor véletlenszerűen - a legelső kínálkozót megragadják, nemcsak a múlt ateista propagandája tehető felelőssé. A tanítás és a tanulás elmulasztásában megvan a saját felelősségünk is, ma is, noha ez negyven évnél hosszabb időre vezet vissza.

Égetően fontos feladata egyházainknak és tagjainak, vagyis nekünk keresztyéneknek:



  • a Szentírásnak és saját hitünknek az ismeretét terjeszteni és gyarapítani, hogy hitünk elérje a nagykorúságot (Ef 3,14-15), és arról számot tudjunk adni (1Pt 3,15),
    - saját közösségeink életét Isten igéjének mérlegén önkritikusan vizsgálni (Jel 2,3-4),
    - közösségeinkben az emberi összetartozást lelkiekben és testiekben megélni és erősíteni (Jn 13,34-35),
    - a különféle vallási közösségeket alaposan megismerni, róluk korrekt módon beszélni és ismereteket terjeszteni, és velük a kapcsolatokat krisztushitünk alapján és annak mértéke szerint ápolni,
    - a romboló vallási közösségek tanításával és gyakorlatával szemben a védekezés érveit és útjait ökumenikus összefogásban felkutatni,
    - a romboló vallási közösségekbe beszervezettekkel szeretettel kapcsolatot tartani, amennyire és ameddig csak lehet, mert a tolerancia a másik ember elhordozását jelenti, de semmiképpen sem közömbösséget vele szemben,
    - Krisztus evangéliumát fáradhatatlanul és közösen hirdetni.

Mindehhez már csak annak a hozzáfűzése kívánkozik, hogy nemcsak vallási közösségek lehetnek destruktívak, azaz rombolók, hanem mindenféle társadalmi szerveződés, mozgalom, párt, irányzat, gazdasági vagy politikai elmélet és gyakorlat is.
45. Sokféleség az ökumenén belül és azon túl

    A keresztyénség történetének legutolsó, több mint száz esztendeje az ökumenizmus korszaka. Volt benne tavaszi olvadás és hajnali fagy, gyönyörködtető virágba borulás és jégverés. A legutóbbi időkig szívmelegítő lelkesedést váltott ki az egyik, keserű csalódást okozott a másik. A sokszor éles és testvérietlenné fajult felekezeti viták korára azonban mindenfelé úgy tekintenek, mint fájó emlékre, amely már a múlté. Az élet eleven lüktetése azonban továbbra sem képzelhető el viták és feszültségek nélkül. S ezek a viták és feszültségek egyre inkább meghaladják a krisztusi ökumené határait, és a világvallásokkal való dialógus dilemmáját vetik fel.

Lehet olyan közösség, amely visszavonul a maga csigaházába, mert meg van győződve a maga igazáról, azt gondolva, hogy a teljes igazság birtokában van, amihez más nem adhat hozzá semmit, és mert csak veszélyt sejt a maga számára a másikkal való közösségben. A saját igazságukról annyira meg vannak győződve, és csak arról annyira, hogy nem nyújtanak kezet másnak. Az ilyen közösségnek különösen szól az apostoli intés: mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok (1Thessz 5,21-22).

    Lehet azonban olyan közösség is, amely boldogan szinte lubickol a keresztyén hitről és életről vallott nézetek sokféleségében. Nincs vita, nincs ellenkezés, mindenki mindenkinek tetszik, mindenkivel jóban van, mert mérlegelés nélkül mindent elfogad. Lehetetlennek tűnik, mégsem az, hogy a feltétlen megértés és szeretet szélsőséges esetben közömbösséggel párosul. Túl nagy ár ugyanis a közösségért, ha félre kell tenni érte az igazságot. Az apostol számára nem ellentét a kettő, hanem összetartozik: az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus (Ef 4,15).

Az újkori ökumenizmus korának újszerűsége abban van, hogy sokat beszélünk arról is, ami közös a hitünkben, vagyis, ami összekapcsol. Úgy vitázunk, mint egy nagy családnak a tagjai, akik ha olykor hangosak, vagy kissé tapintatlanok, netán szeretetlenek egymással, mégis vallják, hogy összetartoznak. Összetartoznak, mert egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség (Ef 4,5a). S ezt az összetartozást nem vonják kétségbe.

A mai világban sok tényező emlékeztet arra, hogy összetartozunk úgy is, ahogyan az apostol folytatja: egy az Istene és Atyja mindeneknek (Ef 4,5b). Összetartozunk persze úgy is, hogy árrobbanásoknak, pénzügyi csődöknek és sok minden másnak nemcsak a híre, hanem a hatása is az egész emberiséget érinti. A különféle vallásokkal sem csak a megfelelő könyvekben, hanem szinte otthonunkból kilépve, mindennapi életünkben találkozhatunk. Abban a lelki ürességben és szomjúságban, amit az eddig keresztyénnek mondott világban tapasztalunk, a világvallásokban is sokan keresnek, talán meg is találnak egyfajta támaszt. A vallásoknak, hiteknek, meggyőződéseknek szédítő forgatagát látja maga körül minden ember. A valláskeveredésnek, a szinkretizmusnak az egyetemes keresztyén hit igazsága, de a Szentíráshoz és ősi hitvallásainkhoz ragaszkodó keresztyén egyház igazsága felől is láthatjuk a veszedelmét. Mégsem volna szabad kizárnunk, hogy beszélgetve velünk a mi megélt keresztyénségünkkel kapcsolatosan mondanak a Szentírás mértékén is megálló és megszívlelendő kritikát. S a keresztyén hit igazságáról való meggyőzésnek sincs más emberi eszköze, mint a szeretettel folytatott beszélgetés.

Eközben Krisztus egyháza fontos szolgálatot teljesít nemcsak a feléje és a transzcendens világ felé nyitott emberek, hanem még a vallástalan társadalom számára is. Kétezer éves hagyományával ugyanis még mindig az európai kultúra őrzői közé tartozik. Tudni kell ugyanis, hogy a szekuláris európai kultúrát nem a keresztyénség veszélyezteti.

46. Az ökumenikus szemlélet minősége a vallásközi párbeszédben

Ha van ebben a világban és a vallások között valamilyen többlete a keresztyén egyházaknak, nem arra kapták, hogy mások előtt fitogtassák felsőbbrendűségük igazolására. Akkor értelmezzük jól az ajándékot, amelyet a másokénál nagyobbnak és drágábbnak tartunk, ha azon is gondolkodunk, milyen hozzájárulást adhatnak a keresztyén egyházak más vallási közösségeknek.

A keresztyén jelző egyrészt a mögöttük levő múlt hosszúságára utal, de szembesít a keresztyén hagyomány roppant gazdagságával is, amely a Szentírás megértéséből fakad és Jézus Krisztusra tekint, aki igazságnak mondta magát. A keresztyén egyház egyrészt újra és újra ebből a mérhetetlen kincsből töltekezik. Ebből merít útmutatást és erőt a jelen kérdései és feladatai között. Másrészt Jézus Krisztus olyan mérce is, amelyhez minden újabb próbálkozást mérni lehet és mérni kell, s így kell védekezni a ma kísértő egyoldalúságokkal és eltévelyedésekkel, vagy az evangélium üzenetének felhígításával szemben. Harmadrészt pedig tükör is, amelybe betekintve szembesülünk saját mulasztásainkkal, bűneinkkel, tévútainkkal. Ez utóbbi szükséges ahhoz, hogy az emberi teljesítményekre az egyházban alázatosan és bűnbánattal, az Isten irgalmas megsegítésére pedig hittel és reménységgel tekintsünk.

A történelem emlékezteti a keresztyén egyházakat. Egyfelől: sem maradéktalanul azonosulni nem lehet a történelmi eseményekkel és így a mindenkori jelennel sem, mert akkor az egyház önazonosságát veszíti el, másfelől: teljesen kiszakadni sem lehet a történelemből, mert akkor az egyház elássa az evangélium kincsét, amellyel a népek közé küldetett.

A keresztyén egyházak feladata, hogy továbbra is törekedjenek az egyén lelkiismereti szabadságának tiszteletben tartására, a meggyőződés szabadságának biztosítására. A keresztyén egyházak nem az emberi személyiség kikapcsolását, nem a vak engedelmességet, nem az agymosást és az indoktrinációt tekintik a hit ébresztésében megfelelő eszközüknek. Az Újszövetség nyomán Isten igéjét is logosznak, beszédnek, értelmes beszédnek tartják, amely megszólítja és meggyőzi az embert. Még ha nehézségekkel is jár, továbbra is ápolni kell azt a hosszú tradíciót, amely a hit igazságát érvekkel támasztja alá, s felhasználja a tudománynak a hit igazsága mellett szóló eredményeit, de őszintén szembe néz azokkal az eredményekkel is, amelyek kétségbe vonják a hit igazságát. Nem parancsuralmi szervezet, hanem belső meggyőződésből fakadó új élet a cél, amelyet az Újszövetség nagykorúságnak vagy érett férfiúságnak nevez.

A keresztyén egyházak azért is bátran, rendíthetetlenül, öntudatosan állhatnak és szólhatnak, élhetnek és szolgálhatnak, mert az általuk hirdetett üzenet nem róluk szól, hanem Istennek Jézus Krisztusban megjelent jó híre a rájuk bízott üzenet. Nem ők az igazi példák, bár vannak közöttük is követésre méltók, hanem az előtt a feladat állnak, hogy kiábrázolódjék rajtuk Krisztus. Nem a maguk erejétől várják az eredményeket, hanem attól, aki őket is hordozza. Nem a hibák elhallgatásában vagy a bűnök elfeledésében bíznak, hanem az emberi és isteni megbocsátásban, és a remélt, elkezdődött új életben. Ez teszi őket szabaddá, hogy versengés vagy irigység nélkül legyenek kapcsolatban más vallási közösségekkel. Hogy gazdag tapasztalatukkal felismerjék, amit megtévesztőnek vagy károsnak találnak bennük, és ezt szóvá is tegyék. Viszont ők is nyitottak legyenek a másik oldalról őket érintő bírálatokra, ha azok megállják helyüket az ige mérlegén, hiszen Istennek van hatalma, hogy ilyen módon is helyreigazíthassa eltévelyedett népét.

Mindez nemcsak a vallási közösségekkel és tagjaikkal való kapcsolatépítés szempontjából fontos, de segítség lehet a nem vallásos társadalom számára is a vallási közösségek tanításának, gyakorlatának és szándékainak jobb megismerésében, megértésében és értékelésében.
47. Ökumené – egy épülő ház

Az ökumenikus mozgalom a 19. század közepén abból a felismerésből és hitből sarjadt ki, hogy bár a keresztyének a tanítás és az életvitel számos kérdésében eltérő nézeteket vallanak, de az egyház mégis egy, s lényegi egységét nem veszítette el és nem is veszítheti el. Az egyház egységéért való fáradozás vagy ökumenizmus, amely az ökumenikus mozgalom célja, ezért nem az egyház egységének megteremtése, hanem ennek az egységnek a láthatóvá tétele egyfelől, másfelől pedig ennek a megélése, és a róla szóló bizonyságtétel. Dicséretes mindkét törekvés.

Vonzó célkitűzés mindkettő, de csak komplementaritásban. Az igazság csak szeretettel, a szeretet pedig csak igazsággal vállalható. Ezért az ökumenét nem tudom elképzelni mozdulatlan halmazként, mondjuk úgy, mint egy szép kövekből művészien kirakott mozaikot. Sem úgy, mint pompás virágszálakból megkötött gyönyörű virágcsokrot. A Bibliában egészen másfajta képeket olvasunk az egyházról. Ezeket ugyan elsősorban a gyülekezeti, felekezeti közösségre szoktuk érteni, de nincs nyomós érv, hogy ne alkalmazhatnánk az ökumenére is. Az egyik ilyen kép a juhok és a nyáj képe. A juhok nem egymás lába nyomába lépnek, hanem néha még egymáséra is, mégis összetartozó nyájat alkotnak, mert mind hallgatnak a pásztorra, akinek másik nyája is van (Jn 10,16). Ismert kép a sok tag az egy testben, ahol a tagok mind a maguk sajátossága szerint járulnak hozzá a test egészéhez, és ennek a testnek s ezzel minden tagnak a feje Krisztus (1Kor 12,12-27). Az egyház, mint Isten háza-népe és mint az apostolok és próféták bizonyságtételének alapjára épülő templom - amelynek sarokköve Krisztus-, szintén beszédes kép (Ef 2,19-21). Mindhárom kifejezi, hogy a Krisztusban hívők nemcsak egy halmazban vannak, hanem összetartoznak. Noha különböznek egymástól, mégis összekapcsolja őket az, ami közös. Az egységük nem magától jön, hanem csak úgy lehetséges, ha mind igazodnak a pásztorhoz, a sarokkőhöz, a fejhez. S mivel emberek - még ha keresztyének is-, jól tudják, hogy ez az igazodás, vagy másik kifejezéssel Krisztus követése nem megy másképpen, mint lemondással, áldozattal, a kereszt felvételével, az óember megöldöklésével. A juhoknak nemcsak a pásztorra kell figyelniük, hanem egymást sem taposhatják le. Az épülő falba helyezett kő nem lóghat ki, sőt, le kell faragni belőle, nehogy magával húzza a többit is. A test tagjai, miközben a fej irányítása alatt vannak, el kell viseljék és ki kell szolgálniuk egymást. Ahhoz sem szükséges különleges képzelőerő, hogy belássuk, ahol emberek vannak, még ha keresztyének is, hamar felütik a fejüket olyan kérdések, hogy ki a nagyobb, ki az első, kinek van igaza, és mindig vannak, akik ragaszkodnak megszokott és megszeretett téves nézeteikhez. Emberek együttélése Krisztus egy egyházában sincs viták nélkül. A feszültségek azonban nemcsak gondot okoznak, hanem szükséges tanulsággal is szolgálhatnak. A tükör által homályosan látás is emberségünk vonása ebben az életben, ezért maradnak olyan kérdések, amelyekről vitázunk - vitáznunk nemcsak szabad, hanem kell is -, de meggyőzni egymást nem tudjuk.

Ökumenén elsősorban a keresztyén ökumenét, az egész lakott földön élő keresztyénséget értjük sokszínűségének gazdagságában, amely egyrészt hálára indít, másrészt feladatot jelent. Nem feledhetjük azonban, hogy az ökumené szó eredeti, szótári értelmében az egész földön élő emberiségnek nemcsak egy bizonyos, sajátos szempont szerint meghatározott részét jelenti. Noha az ökumenikus mozgalomban immár hagyományosan e körülhatárolt értelemben használjuk a szót az egyház egységével kapcsolatos fáradozások megjelölésére, az egyház látóhatárát mégsem szűkíthetjük le a keresztyén ökumenére. Krisztus ugyanis minden néphez küldte tanítványait az evangéliummal. Nemcsak egymással, hanem a többiekkel is szót kell tehát érteni. Megajándékozva másokat toleranciával a mi részünkről, de ugyanakkor a magunk számára is megkövetelve a toleranciát. Párbeszédben a világvallásokkal, de hitünkből mégsem engedve. Krisztus ügye iránti elkötelezettséggel, de – veszélyeztetett világunkban – a földi túlélést is fontosnak tartva.

Az ökumené egy épülő ház. Az építkezés Isten Szentlelkének munkája, amely ma is tart, s folyik mindaddig, míg tart a ma. Mivel emberek vagyunk, lehetetlen, hogy már itt kész legyen. Mivel pedig a Szentlélek az építő, ezért lehetetlen, hogy megakadjon.

A 44-47 részeket Dr. Reuss András evangélikus teológus írta


Walter Kasper bíboros zárszava a Megigazulásról szóló Közös Nyilatkozat

10 évfordulója alkalmából rendezett  szimpóziumon (Augsburg)

 

Ez a szimpózium egyúttal egy új kiindulópont, egy új ébredés is lehetne. Lendületet kellene adnia a lutheránusok és katolikusok közötti párbeszédnek és együttműködésnek. Bízom benne, hogy ez megfelelő módon sikerült. Köszönet mindazoknak, akik a tanácskozást előkészítették és annak sikeréhez hozzájárultak.



Az újrakezdés nem azt jelenti, hogy a nullpontról kezdjük, nem kell az ökumenét újra feltalálnunk. Ennek katolikus alapelveit a II. Vatikáni Zsinat határozata világosan szabályozza. Arra a konszenzusra épít, ami egyházaink minden fájdalmas szétválása ellenére megmaradt: a kiállás az egyetlen Úr Jézus Krisztus mellett, aki egyedüli Üdvözítő és egyedüli közvetítő Isten és az emberek között, ahogy azt a Szentírás és a közös Apostoli Hitvallás tanúsítja. Még akkor is, ha közöttünk a híd sok íve le is szakadt, ez a központi pillér megmaradt. A megigazulásról szóló Közös Nyilatkozatban ezt újra kibővítettük, s tovább építkezhetünk rá. Közösen valljuk, hogy egyedül a Jézus Krisztusba, az ő keresztjébe és feltámadásába vetett hitben, az Atya Isten által a Szentlélekben részesülünk az üdvösségben és a megváltásban úgy, hogy megállhatunk az Isten előtt és egymást testvérként tudjuk elfogadni.

1. A szimpózium még egyszer egyértelművé tette, hogy ez nem teológiai szőrszál-hasogatás, hanem keresztény válasz a végső célról, a boldogságról, s az élet értelméről szóló kérdésre. Nem merev álláspont, hanem egy az életen át vezető út megnyitása, amit a Szentírással az üdvösség útjának nevezünk, vagyis az Istenben, az Istenből és az Istenért való életnek, annak tudatában, hogy minden helyzetben az Istenben vagyunk biztonságban.

Ez a hit ajándék, amit tovább kell adnunk, egy a létezés alapkérdéseiben bizonytalan és nagyon nehezen tájékozódó világ számára. A hit nem magánügy; reményt keltő üzenet a világnak. Nem csak az Ige tanúsága, hanem a szociális tevékenység tanúsága révén is. Megigazulás és az igazságosság szolgálata – és ez világméretű és globális - összetartoznak. Ha egészen mélyen egy vagyunk, akkor sokkal többet tehetünk és kell tennünk, mint amit általában már teszünk. Az előttünk álló második ökumenikus Kirchentag – remélem – új iránymutatást fog nekünk adni a mai világban való tanúságtétel számára.

2. Ez a szimpózium újra megmutatta számunkra a bibliai munka alapvető jelentőségét. Az utóbbi tíz évben a szentírás-magyarázat lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy jobban feltárjuk a megigazulás üzenetét. Megmutatta, hogy ez végső soron az Istenről, mint az élet barátjáról és mint az ember Istenéről kapott üzenet, sőt, mint a Jézus Krisztusban emberré lett Istenről, mint egy emberi és emberbarát arcú Istenről való üzenet. A megigazulásról szóló üzenetnek nem az egyházról, hanem az Istenről szóló kérdés a központi témája.

Köszönettel tarozunk ezért a szentírás-magyarázat szakembereinek, de a Biblia nem csak az övék: az az Isten népének a könyve. Ezért ökumenikus fáradozásaink középpontjában inkább a közös bibliai munkának kellene ismét állnia. A Biblia miatt váltunk szét, a Bibliával kell ismét egyesülnünk.

A közös bibliai munka nem úgy folyik, hogy a Szentírást puszta szöveggyűjteményként használjuk az írás bizonyítására, amit aztán kölcsönösen félreteszünk, hanem úgy, hogy az élet könyveként fogjuk fel, mint táplálékot és tájékozódást az élet számára. Itt mindannyiunknak tanulnunk kell egymástól és gazdagítanunk kell egymást. Az ökumenikus párbeszéd nem azt jelenti, hogy megtaláljuk a legkisebb közös nevezőt, hanem célul tűzzük ki nem csak az eszmék, hanem az adományok cseréjét is, amiben minden egyház gazdag, mindegyik a maga módján. Ebben az értelemben dolgozunk és imádkozunk egy egységért a sokféleségben. Ez azt is jelenti: Egyház kell, hogy legyünk, amit nem alakíthat, szervezhet és reformálhat ki-ki a saját ízlése és igénye szerint, hanem ami sokkal inkább az Isten Igéje szerinti Egyház.

3. Luther úgy vélte, hogy minden gyerek hétéves éves korától tudja, hogy mi az Egyház. Ezt ma már aligha mondhatná. Sajnos! Ma inkább Luther másik kijelentése illik ide a „vak, homályos” Egyházról. Az Egyház ma sokaknak már nem tetszik. Valójában, az én véleményem szerint is az egyházak ma sokkal inkább saját magukkal, felépítésükkel és annak reformjával vannak elfoglalva. Tudja az Isten, hogy ezek fontosak, de nem ezek teszik az Egyházat vonzóvá és hitelessé. Az egyházakat ma már nem annyira egyértelműen úgy fogják fel, mint a szabaddá és boldoggá tevő, az üdvözítő Istenről és a megigazult emberről való üzenet tanúit és jeleit. A Közös Nyilatkozatnak egy felszólításnak kellene lennie az Istennek az emberrel való ügyében.

Nem kevés bírálat hangzott el, hogy a Közös Nyilatkozat nem vonta le a következtetést a megigazulás tanából az Egyház tanítása és gyakorlata számára. Ha az utóbbi tíz év egyházak közötti párbeszédét nézzük, nem igaz, hogy az egyház-témában semmi sem történt. Az utolsó közös lutheránus-katolikus dokumentum az Egyház apostoliságáról – hogy csak egy példát említsünk - a Közös Nyilatkozatra épít és említésre méltó eredményeket ért el.

Persze ezen a téren eddig még sajnos nem adatott meg nekünk a nagy „áttörés”. Ezért nem vált még lehetővé az általános meghívás az eukarisztiára és az úrvacsora közösségre. Ezért sokan türelmetlenek és csalódottak. Ezt meg tudom érteni. Ám az igazságról való meggyőződés esetében a tiltakozás és a vita nem segít. Végső soron az a kérdés vár megoldásra, hogy mikor mondjuk azt, hogy Egyház, és mit gondolunk, mikor akarjuk az Egyház egységét, az egységet a sokféleségben. Ez nem mellékes kérdés. A következő években célul kell kitűznünk az erre vonatkozó különböző ökumenikus elképzeléseket. Ez nem megy addig, amíg a magunk arculatát úgy határozzuk meg, hogy a másikat, mint ökumenikus bűnbakot, magunkat mint ökumenikus világbajnokot állítjuk be. Csak az őszinteség, az egyéni mulasztások és gyenge pontok felismerése, önmagunk korrigálása teremti meg a bizalmat.

A hagyományos kérdésekhez ma – sajnos, meg kell mondani – új kérdések jönnek, amelyekre a XVI. században még közös volt a válasz. Ezek etikai kérdések, a megigazulás üzenetéből fakadó életforma kérdése. Húsz évvel ezelőtt, 1989-ben még kiadhattunk egy közös tájékoztatást: "Isten az élet barátja" címmel. Félek, hogy ez ma már nem volna lehetséges. A túl gyorsan változó ökumenikus környezethez tartozik, hogy sajnos új különbségek, irányzatok vannak, amelyek minket eltávolítanak egymástól és új törésekhez vezetnek. A megigazulás üzenete nem elvont teória, bele kell avatkoznia az életbe. Ezért ma több, mint sürgős feladat annak etikai következményeit tekintetbe venni. A lényegéből kifolyólag egy kritikailag felszabadító üzenet. Az egyházak saját magukat adnák fel, és ezzel feleslegessé tennék az ökumenét, ha már nem lenne többé bátorságuk, ha kell kényelmetlen, de felszabadító alternatívát megfogalmazni az Isten szavához való hűségben azzal szemben, amit ma általában helyesnek tartanak az emberek. A megigazulás üzenetének a fényében nem szabad, hogy a „politikailag korrekt” az egyházi beszéd és tevékenység mércéje legyen.

Végezetül arról szeretnék még egy szót szólni, amit mindenek előtt a szívemen viselek: ez a lelki ökumené. Ez az ökumené szíve. Az ima és a megtérés ökumenéjét értem alatta. Ima és megtérés nélkül nincs ökumené. Imával és megtéréssel azonban sok minden lehetséges.

A lelki ökumené atyja, a lyoni Paul Couturier abbé egy láthatatlan kolostorról beszélt. Ő ezalatt világszerte szétszórt, de együtt és egymásért imádkozó keresztényeket értett. Az a benyomásom, hogy ez a láthatatlan kolostor növekszik és erősen fejlődik; egyre inkább látható ez a sok kis és nagyobb csoportosulásban, közösségben, és mozgalomban, együtt vagy külön imádkoznak, az imát megbeszélik, közösen olvassák a Bibliát, lelki eszmecserét folytatnak és leveleznek egymással. Ők a valódi ökumenikus bázis, és ez növekszik.

Hálásnak kell lennünk; sokat értünk el, és több történik, mint azt sokan gondolják. Azonban józanul hozzátesszük: még sok tennivaló van. A továbbiakhoz türelemre, de ugyanakkor türelmetlenségre is van szükségünk. Mindkettő az Isten Országához tartozik. Nem csak ebben az országban van számtalan ember, aki vágyakozva és türelmetlenül várja az egy Egyházat az Úr egy asztalánál, akik azért imádkoznak és fáradoznak, hogy mind egy legyenek. Remélem, hogy ez a tanácskozás nem okozott nekik csalódást, és megerősített minket, hogy türelmes türelmetlenséggel, de vidám és bizakodó szívvel dolgozzunk és imádkozzunk, hogy a teljes egység, ahogy azt Jézus Krisztus akarja, valóság legyen.

(fordította Boronkayné Salacz Ágnes)


Kolonits Veronika
1   2   3   4   5   6


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©kagiz.org 2016
rəhbərliyinə müraciət