Ana səhifə

1Ökumené 2Ökumenikus negyedéves folyóirat


Yüklə 306.95 Kb.
səhifə2/6
tarix19.06.2016
ölçüsü306.95 Kb.
1   2   3   4   5   6

ÍRÁSAINK
Kommentárok az Ökumenikus Chartához

6. befejező rész
36. Elmélyülő közösséget a zsidósággal!

    Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa és az Európai Egyházak Konferenciája által 2001-ben közösen kiadott Charta Oecumenica 10. fejezete a zsidósággal kialakítandó, illetve kialakuló kapcsolatokat igyekszik bátorítani, szorgalmazni a fent megnevezett címmel.


    A nyilatkozat ezzel egy nagyon mélyen meghúzódó, évezredes problémát érint. A názáreti Jézus története, kereszthalála és feltámadása kezdetektől fogva két táborba gyűjti egyrészt azokat, akik a názáreti rabbi messiási igényét elfogadják, másrészt pedig azokat, akik ezt elutasítják. Ezek az ellentétek már az újszövetségi írásokban is természetszerűleg megjelennek, a nélkül azonban, hogy ez a zsidósággal szembeni egyetemes ellentétet, vagy gyűlöletet szítana. Hiszen az újszövetségi szerzők maguk is zsidók voltak, sőt, Jézus története is minden ízében a zsidó vallási és szellemi kulturális világ körén belül ment végbe. A Krisztus-hívők első csoportjai pedig a zsidók vallási és etnikai közösségéből kerültek ki.

     A keresztyén-zsidó feszültségek azonban az ezt követő időkben mindinkább elmélyültek, elmérgesedtek. Aranyszájú Szent János zsidóellenes prédikációi, Luther Márton olykor zsidókat megítélő megállapításai, az inkvizíciók zsidók elleni eljárásai, a zsidó ellenes pogromok Európa szerte ennek a szomorú történetnek fájdalmas példáit adják.

Mindezeket felülmúlják azonban a hitleri birodalom ipari módszerekkel és rendszerességgel végrehajtott tömeggyilkosságai, rettenetes méretűvé növesztett népirtása, amelyet mindenhová kiterjesztett, ahová csak hatalmi gépezete elért. Hat-millió zsidó pusztult el a koncentrációs táborok gázkamráiban, éhségbarakkjaiban. Magyarországról is több százezer zsidó honfitársunk lett áldozata a hitlerista öldöklő gépezetnek, amelynek sajnos megvoltak a "hazai fogaskerekei" is. A helyénvaló bűnbánat mellett azonban nem feledkezhetünk meg olyan magyar és külhoni példákról sem, amelyek éppen Krisztusra és a krisztusi hitigazságokra hivatkozva tiltakoztak mindezek ellen, álltak ki zsidó honfitársaik mellett életüket olykor nemcsak veszélyeztetve, hanem fel is áldozva.
Közös magyar múltunknak mindmáig majdnem feldolgozatlan részét képezik ezek az események, amelyekről természetszerűleg nem könnyű beszélni. Érthető azonban, hogy ez a trauma kitörölhetetlenül rögződött zsidó testvéreink emlékezetében, tudatában. Ahogy telik az idő és egyre kevesebben élnek ezen események túlélői közül, úgy szeretnénk elfelejthetővé tenni ezeket a történéseket. De nem lehet. Ezek a dolgok a mai zsidó identitás egyik sarkalatos szegmensét képezik, és ha a zsidósággal az elmélyült közösséget keressük - ahogy erre fejezetcímünk utal - akkor szembe kell néznünk ezekkel a tényekkel, szót kell találnunk rájuk és meg kell keresnünk a másik oldalon lévő testvér kezét.

A gyökér közös, tanítja Pál apostol a Rómaiakhoz írott levél 11. részében. A közös gyökér pedig maga az irgalmas Isten, aki az ítélet rettentésében is keres minket, hogy újulást és életet adjon kegyelme gazdagsága szerint. "Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet - mondja Istenetek." (Ézs 40,1). Ez az Isten mindnyájunk Atyja, őt kell keresnünk, hogy egymásra találhassunk.



37. Újra felfedezendő közösség a zsidósággal

    Minden okunk megvan arra, hogy ezt az évszázadok óta megzavart és annyi félreértéstől, sőt bűntől megterhelt közösséget újra felfedezzük, a sajnálatos szennyeződésektől megtisztítsuk és megelevenítsük.

  Ez a kapcsolat eredendően mély és felbonthatatlan. A kereszténység gyökerei az Ábrahám óta kiválasztott zsidó nép hitéből sarjadnak, és csak ezen az összeköttetésen belül értelmezhetők. Pál apostol ezt fejezi ki, amikor arra emlékezteti a pogányságból keresztyénekké lett Krisztus-hívőket, hogy ők - vad olajfa létükre - beleoltattak a nemes olajfába és ilyen módon "gyökerének éltető nedvéből" részesülnek. Ezért hát: "ne dicsekedjél az ágakkal szemben", mert "nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged" (Róm 11,17-18).

    A gyökér, amelyből az éltető nedvek származnak az Izrael népe elhívásából származó egy-Isten hit. A bibliai történetekből ismerjük, hogy mennyi támadásnak, zavarnak volt kitéve ez az egyetlen, leképezhetetlen Istent tisztelő vallás a környező népek sokféle természet-isteneinek rendkívül színes, érzékien látványos istentiszteleteivel szemben. A prófétai küldetések élessége és esetenkénti tragédiája is e körül a gondolat és ennek gyakorlati következményei körül alakult ki. Csak emlékeztetőül néhány idézet: "Halljad Izrael, az Úr a mi Istenünk, egy Úr" - hirdeti Mózes (5Móz 6,4). "És megértsétek, hogy csak én vagyok, előttem nem lett Isten és utánam sem lesz." - olvassuk Ézsaiás próféta üzenetét. (Ézs 43,10). "Napkelettől napnyugtáig nagy az én nevem a népek között!" - olvassuk az utolsó prófétai kijelentésben (Mal 1,11).

Ebből az egy-Isten hitből ered a mindent megalapozó teremtéstörténet; a történelmi eseményekben az Isten uralmának és végzéseinek felismerése; az Isten kegyelmének és ítéleteinek leképeződése és elfogadása; valamint az oly törékeny és mulandó ember Istentől kapott értékének és az őt kereső, magához ölelni akaró Isten-szeretetnek kijelentése is. Végül pedig felragyog az üdvösség végső győzelmének és reménységének képe az ószövetségi próféciák látomásaiban.

Vitathatatlan, hogy bibliai-teológiai ismereteink alapvonulatait az Ószövetség adja meg. Ezek az adottságok a názáreti Jézus és apostolai számára és az Újszövetség írói és szerkesztői előtt egyaránt, minden vita fölött álló isteni kijelentések. Ezért hivatkozik Jézus ismételten vitapartnereivel szemben az Írások kijelentéseire és azok tekintélyére: "… márpedig az Írást nem lehet érvénytelenné tenni" (Jn 10,35), az isteni igazságok örökérvényűek (Mt 5,17-18). S az Írások Jézus szenvedésének történetében teljesülnek be (Mt 26, 54-56). Ezt folytatják az apostolok is, amikor a Jézus-történet ószövetségi alapjaira hivatkoznak.

Az Újszövetség bizonyságtételének egyetlen témája van. Ez a Krisztus-esemény, amely az Ószövetség kijelentéseire fölépülve az Isten bűnbocsátó és újjáteremtő kegyelmének olyan gazdagságát mutatja fel, amely eddig ismeretlen volt. Senki sem következtethetett a prófétai kijelentésekből a keresztáldozat határtalan nagyságára és mélységére, a feltámadás mindenekre kiható feltétlen erejére a názáreti Jézusban felragyogó Isten-közvetlenség megmutatkozása nélkül.

Egyszerre feltűnnek a pogány népek az isteni kijelentés horizontján. Megszólíttatik azok tengernyi sokasága, mert az Isten befogadó Atyja minden leromlott, kifosztott, tékozló fiának és leányának, bárhonnan is származzanak ők.




38. A különbözőségek nem tehetnek ellenfelekké a zsidósággal!

    A zsidó-keresztyén kapcsolatok tekintetében elkerülhetetlen és gyökeres fordulópontot jelentett a holocaust rémtetteinek nyilvánosságra kerülése. A keresztyén egyházak ez irányú nyilatkozatait is így kell értenünk. Visszatekintve érthetetlen és megmagyarázhatatlan számunkra, hogyan hallgathattunk - őszinte tisztelet illesse a néhány tiltakozást, személyes helytállást - ezen események idején, miért nem törekedtünk jobban, akár a legvégsőkig is elmenve ezeknek a szörnyűségeknek a megfékezésére? Megalázódva és lecsendesedve keressük ma a tőlünk eltaszított zsidó testvéreink kezét. Ismeretes II. János Pál pápa szava, aki a római zsinagóga meglátogatásakor 1986-ban a zsidó hívőket "kiváltságos, idősebb testvéreink"-nek nevezte.

Ami bennünket egymással összeköt és egyúttal el is választ, az a názáreti Jézusba vetett hitünk. Számunkra Ő az "Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása" (Zsid 1,3). Zsidó testvéreink számára pedig csak egy a maga kora rendkívül nyugtalan légkörében fellépő álmessiások között. Számunkra Ő az "Isten felkentje" (Lk 9,20), az "élő Isten Fia" (Mt 16,16), vagy ahogy János evangélista mondja: "Te vagy az Istennek ama szentje" (Jn 6,69). Ez mindenképpen azt az egyedülálló, isteni felhatalmazást jelzi, amelyen keresztül a Mindenható az ember felé fordított irgalmasságát, meggyógyító szeretetének hatalmát mutatja meg olyan közvetlenséggel, ahogyan az sem azelőtt, sem Jézus után nem mutatkozott meg soha többé. A zsidó ember szintén népének nagy fiát ismeri fel a názáreti Jézusban, de ő csak "egy a próféták közül". A kereszthalál számára Jézus messiási igényeinek kudarcát jelenti - számunkra pedig az Istentől való elszakadásunk mindenre kiható bűnének eltörlése, az Istennel való megbékélés lehetőségének ára és a feltámadás mindeneket megújító erejének ajtónyitása.

   Mindezek fölött ott ragyog számunkra Tamás bizonyságtétele "én Uram és én Istenem"-nek nevezve a feltámadott Jézust (Jn 20,28). Ez a zsidó ember számára érthetetlen és elfogadhatatlan kijelentés, a keresztyén ember számára pedig hitének középpontját, létalapját képezi, amely a keresztyén közösséget létrehozza és fenntartja. Erre épül fel személyes életének irányultsága és reménysége is.

Ezek a különbözőségek azonban nem tehetnek ellenfelekké vagy ellenségekké bennünket. Mi annak a názáreti Jézusnak vagyunk elkötelezett követői, aki még kínzói számára is bocsánatért imádkozott, "mert nem tudják mit cselekszenek" (Lk 23,34). Az Ő küldetéséhez tartozik, hogy "a két nemzetséget", az "Izrael közösségét" és "az ígéret szövetségein kívül álló idegeneket" eggyé tegye, lebontva "az elválasztó falakat, az ellenségeskedést" és "békességet szerezve, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában" (Ef 2,14-15). Ilyen módon láthatjuk a názáreti Jézusban Izrael Istenének a népek sokasága felé fordított arcát és értjük az Úr meghívását abba a kegyelmi szövetségbe, amelyet az egész világra ki akar terjeszteni. A két nemzetség Krisztusban összetartozik.

Ennek végbemenetele - az elmélyült egységre jutott közösség a zsidósággal - nyilván nem a mi dolgunk lesz. De hogy nyitottak legyünk a Krisztus hatalmának erre irányuló kibontakozására, készséges szívvel keressük zsidó testvéreinkkel a lehetséges kapcsolatokat. Igyekezzünk megérteni mondanivalójukat, nem hallgatva el saját mondanivalónkat arra nézve, amit Krisztusba vetett hitünk számunkra jelent. Ez lehet mostani feladatunk.

Valami új van kibontakozóban. Isten munkája ez, nem emberé, de fogékonyságunk és engedelmességünk által részesülhetünk benne.


39. Zsidók és keresztyének közös várakozása

    Mit tehetünk annak érdekében, hogy közösségünk a zsidósággal elmélyüljön, megerősödjön?


    Mindenek előtt tudatváltozásra van szükségünk. El kell vetnünk azt a széles körben elterjedt gondolatot, hogy a zsidó nép kiválasztottságának ideje lejárt, a keresztyénség lépett ennek helyében; mi vagyunk az igazi Izrael.

Ennek az értelmezésnek a Szentírás egyértelműen ellent mond. "Nem vetette el Isten az ő népét, amelyet eleve kiválasztott!" - mondja Pál apostol a Rómabeliekhez írt levélben (11,2). A "pogány" népek közül történő kiválasztás nem törölte el Izrael kiválasztásának tényét. A két vonal párhuzamosan fut egymás mellett, amíg Krisztusban eggyé nem válik az Isten történelemformálásának rendje és ideje szerint. "Ha pedig az ő elesésük a világnak gazdagságává lett, veszteségük pedig a pogányok gazdagsága, mennyivel inkább az ő teljességük?" (Róm 11,12 Károli) Varga Zsigmond professzor szerint: "Pál nem a számbeli teljességre gondol itt, hanem tipikus teljességre: Az üdvtörténet végső eredménye az, hogy a tipikus pogány a Krisztusban hívő pogány, a tipikus zsidó a Krisztusra talált zsidó lesz. Ez veti fel a ma egyházának is a legégetőbb kérdést: milyen pogánykeresztyén típust "termelt ki" az egyház formalizmusa, uralomvágya, intézményessége és a történelemben pusztulásra ítélt tendenciákat kiszolgáló, álegyházi fanatizmusa a mögöttünk lévő időkben?"

    Mi tehát a tennivalónk? Az egyházi szolgálat leghathatósabb eszköze mindmáig az igehirdető szószéke. Erről a helyről kell elhangzania annak a hiteles tanításnak, amely a zsidóságban az egy Istentől kiválasztott és mellénk rendelt testvéri népet látja, keresi és felvállalja a vele való közösséget. Akiktől - nem hallgatva el a Jézus Krisztushoz ragaszkodó hitünk és reménységünk drága voltát - készek vagyunk tanulni, odafigyelve a Mindenható iránti hűségükre, hitük tapasztalataira, ahogyan erről csak ők tudnak beszélni.

    Nyilvánvaló tehát, hogy a közösség alapja a közös, az egy Úrra és Istenre feltekintő hit, mint az egymás elfogadásának összekötő kapcsa. Ebben a viszonylatban keressük és szorgalmazzuk az egymás felé megnyíló és elmélyülő közösséget.

    Az igehirdetésre való felkészítés azonban a teológusképzésnél, sőt a gyermekek hitoktatásánál kezdődik. Itt kell átadunk azt az ismeretanyagot fiainknak és leányainknak, amely Istennek örök kiválasztásáról, felbonthatatlan szövetségéről beszél (Ézs 54,10) és amely egyaránt köti össze a Krisztusban megjelent bűnbocsánat és irgalmasság jogán a keresztyént és a zsidót. "Mert az Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön." (Róm 11,32)

Ilyen módon tehát reménységünk is közös. Így ír erről az erlangeni zsidó professzor Joachim Schoeps: "Izrael messiás hite az Eljövendőre tekint, a népek egyházai pedig az Eljött újra-eljövetelére. Mindketten egyetértenek abban, hogy a világ teljes gyógyulása még hátra van, mint az Isten útjainak végső célja, amelyeket az Izraelen és az Egyházon keresztül az emberiséggel bejár. A Jézus Krisztus egyháza nem őrzött meg képet Uráról és Üdvözítőjéről; ha Jézus holnap visszatérne, arcvonásairól egyetlen keresztyén sem ismerné fel. Nagyon is lehetséges, hogy a napok végén Érkező, aki a zsinagóga és az egyház várakozásait egyaránt betölti, ugyanazzal az arccal mutatkozik meg előttünk."

A 36-39 részeket Dr. Hecker Frigyes metodista teológus írta.
40. Egy Atyának gyermekei

    A kereszténység viszonya az iszlámhoz kezdettől fogva feszültségekkel és gyanakvásokkal terhes. Mind a mai napig félelmek, előítéletek, megalapozatlan általánosítások határozzák meg kapcsolatunkat. Ezek tisztázása, újragondolása elengedhetetlen. Ennek előfeltétele egymás jobb megismerése és megértése.

Erre azért van szükség, mert az iszlám, a kereszténységgel és a zsidósággal együtt monoteista vallás. Hívei az örökkévaló, teremtő és könyörületes Istenben hisznek. Egy világ feletti, transzcendens Istent vallanak, aki az ítélet napján számon kéri az emberek cselekedeteit. Ábrahám hite örököseinek tekintik magukat. Egymás jobb megismerése azért is elengedhetetlen, mert a globalizáció és az információs robbanás hatására közel kerültünk egymáshoz, mi keresztények és muszlimok. Európában, főleg Francia és Németországban ma már sok millióra rúg az iszlám hívők száma, akik ragaszkodnak vallási hagyományaikhoz, őrzik kultúrájukat. Egymásba botlunk az utcákon, szomszédokká váltunk.

Egymás jobb megismerésére int bennünket az iszlám gyors térhódítása is, különösen Afrikában. Továbbá az iszlám országok népeinek növekvő öntudatra ébredése, vallási dinamikája. Talán szabad így fogalmaznunk, hogy az iszlám kihívás a kereszténység és a zsidóság számára, amely elől nem térhetünk ki. Ezt a kihívást még tovább színezi az iszlám fundamentalizmus, amelynek különböző árnyalatai vannak egészen az erőszak alkalmazásáig. Ez utóbbit a muszlimok túlnyomó többsége maga is elutasítja.

Említettem, hogy a kereszténység, a zsidóság és az iszlám közötti viszony kezdettől fogva ambivalens, illetve feszült volt. Ezt a feszültséget az Arab-félsziget vallási, társadalmi és gazdasági helyzete, valamint Mohamed vallási elkötelezettsége, illetve küldetéstudata indokolja. Az 570 körül Mekkában született Mohamed élete első felében áruszállító karavánok kísérőjeként távoli vidékeket is bejárt. Ismereteket gyűjtött az arab törzsek helyzetéről, amelyek a Keletrómai Birodalom és Perzsia ütközőzónájában éltek. Hol az egyik, hol a másik hatalomhoz húztak saját pillanatnyi érdekeiknek megfelelően. Közben találkozott nemcsak zsidókkal, akik a térségben jelentős gazdasági, sőt politikai pozíciókkal rendelkeztek, hanem keresztényekkel is, akiket a Jézus Krisztus isteni és emberi természetével kapcsolatos viták megosztottak. A különböző irányzatok hívei, az ortodoxok, monofiziták és nesztoriánusok szembe kerültek egymással. Mindegyik keresztény irányzat és a zsidók is erőteljes térítést folytattak. A pogány arabok között híveket, prozelitákat és szimpatizánsokat szereztek. Mekka és Medina térségében is éltek zsidók és keresztények. Léteztek zsidó vallási közösségek, sőt egyes arab törzsek is felvették az izraelita hitet. Ez a tény is alapjául szolgál a máig létező konfliktusoknak.

Mohamed az arabok körében is élő egyistenhit prófétája lett. Ábrahám egyetlen igaz követőjének tartotta magát. Sőt a Hágártól származó Izmael révén Ábrahámot az arabok ősatyjuknak tekintik. Mohamed küldetésének - önmeghatározása szerint - legfőbb célja: megtisztítani Ábrahám hitét mindattól, amit a zsidók és a keresztények "elferdítettek". Ez a célkitűzés számunkra elfogadhatatlan, s ezzel aligha lehet párbeszédet folytatni. Mindazonáltal Egy Atyának gyermekei" számára a párbeszéd a jövő egyetlen útja.



41. Mohamed egyistenhite

    "Egy az Isten, Allah, rajta kívül nincsen más." Ezzel a kijelentéssel lépett fel a negyvenes éveiben járó Mohamed szülővárosában, a sokistenhitű Mekkában. Ám tíz év alatt is alig talált követőkre. A növekvő ellenállás és a sokasodó támadások miatt maroknyi hívével együtt kénytelen volt 622-ben áttelepülni a közeli Medinába, ahol egyre többen csatlakoztak hozzá. Ellenfelei ugyan ismételten harcba szálltak ellene, de ügyes taktikájának köszönhetően, serege győzelmet aratott. A pozíciója ezzel annyira megerősödött, hogy most már visszatérhetett Mekkába, amit egy bölcs döntésének is köszönhetett. A Kába-kő ugyanis már akkor is zarándokok tömegét vonzotta, ami a lakosságnak nem csekély bevételt hozott. A mekkaiak attól tartottak, hogy az egyistenhit elfogadásával ettől elesnek. Ez magyarázza kezdeti elutasításukat. Ám Mohamed a Kába tiszteletét beépítette vallási rendszerébe, azt állítva, hogy az Ábrahámtól és Izmaeltől származik. Ezzel nyerte meg Mohamed a mekkaiak rokonszenvét, és ennek következtében lett Mekka a muszlimok legfőbb zarándokhelye.


    A 622-es év fordulópont Mohamed életében és sarokpont az iszlám elterjesztésében. Ezzel az évvel kezdődik a muszlim időszámítás. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a 622 előtti kezdeti tanítást tartalmazó följegyzések, szúrák inkább hitbeli kérdésekkel foglalkoznak, míg a későbbiek, a medinaiak főleg a vallási előírásokat, szabályokat, hitterjesztési és szervezeti kérdéseket tárgyalnak.

A kereszténység és az iszlám viszonyát illetően alapvető probléma Mohamed egyistenhite, pontosabban Isten-fogalma. Az Allah-szó, mint Isten megnevezése, az El, más olvasatban Él szótőből ered, ami az ókori Közel-Keleten közismertnek számított. Gondoljunk a Bábel névre, aminek Isten kapuja a jelentése. Az ugyanebből a szógyökből származó Elohim megnevezést a héber Biblia több mint kétezerszer használja. De honnét származik Mohamed szigorú monoteizmusa? Mohamed isteni sugallatra hivatkozik. Ez azonban nem zárja ki, hogy az arabok körében a politeizmus mellett lappangva tovább élt ősi egyistenhit, az Él-tisztelet inspirálta. Az viszont bizonyos, hogy nagy hatással volt rá a zsidó vallás, az ószövetségi Biblia, amit hallomásból ismert, és amiből nagyon sokat merített. A térségben ugyanis jómódú zsidó kereskedőközösségek éltek, melyekhez arab prozeliták is csatlakoztak. Ezek a zsidók elutasították Mohamedet és más arab törzsekkel együtt felkeltek ellene. Ám vereséget szenvedtek. A megtorlás pedig nem maradt el. A férfiakat, mintegy nyolcszázat, kivégezték, a nőket és a gyermekeket pedig eladták rabszolgának. Csak egy tagadta meg ősi hitét közülük.

    Az iszlám viszonya a zsidósághoz és a kereszténységhez már Mohamed életében rögzült. Ezt tükrözi a harmadik kalifa, a harcias Omár korában egybeszerkesztett Korán, Mohamed rímes prózában írott beszédeinek gyűjteménye. Ezek központi tézise: az Isten, Allah egy és egyetlen, abszolút transzcendens, értelmünk számára megközelíthetetlen. Parancsait, elvárásait prófétái útján közölte velünk. Közülük az utolsó: Mohamed, aki a próféták pecsétje.
42. A muszlimok szent könyve, a Korán

     A Korán jelentőségét és szerepét akkor értjük meg, ha nem tévesztjük szem elől, hogy az iszlám tanítása szerint Isten, Allah transzcendenciája miatt, számunkra teljességgel megközelíthetetlen. Csak annyit tudunk, amennyit Ő prófétája által nekünk kinyilatkoztatott. Éppen ezért ez a kinyilatkoztatás nem Istent ismerteti meg velünk, hiszen Ő felfoghatatlan, hanem akaratát, útmutatását, parancsait. A muszlimok hite szerint Mohamed próféta Gábriel angyaltól kapta azt, és rögtön elmondta híveinek, akik továbbadták, illetve leírták azt. Ezeket a feljegyzéseket, hallomásokat gyűjtötte össze a második és harmadik kalifa. A Korán minden mondata, szava ebből adódóan szent. A hittudósok csupán arra szorítkoznak, hogy ezt a szöveget, nyelvi szinten egyre jobban megértsék, és üzenetét kibontsák.

    Hangsúlyozni kell tehát, hogy nemcsak az iszlám Isten-képe, de a Korán-felfogása is eltér a keresztény Isten-képtől, illetve Biblia-értelmezéstől. Ez annak ellenére igaz, hogy a Korán sok mindent átvett a bibliai történetekből. Ám az átvétel csak részleges, csonka és átírt. Pontosabban saját vallási felfogásába, logikájába illeszti, szorítja be azokat. Mohamed Biblia-értelmezésének kulcsfigurája Ábrahám, "aki nem volt sem zsidó, sem keresztény, hanem hanif volt, alávetette magát (Allahnak), és nem tartozott a pogányok közé." (Szúra 3, 67). Mohamed Ábrahám hite örökösének tekinti magát. Ábrahám hitét a zsidók és a keresztények elferdítették - mondja ő. Allah ugyan folyamatosan küldött prófétákat, utoljára Jézust, akik az igaz hitet hirdették, és tévelygésükért korholták a zsidókat, de hiába. Az utolsó próféta, a próféták pecsétje Mohamed. Neki az a küldetése, hogy Ábrahám hitét, az igaz hitet visszaállítsa a földön - vallja az iszlám.

Ebbe az összefüggésbe illesztette Mohamed a Koránban található bibliai személyeket és történeteket Ádámtól és Évától kezdve, Noén keresztül, Dávidon és a prófétákon át Jézusig. Ebből a logikából következik, hogy nem csupán Ábrahámról szól elismerően, hanem a prófétákról is, és különösen Jézusról, akit Isa néven 25 alkalommal említ, és Máriáról, Jézus anyjáról, akiről egy egész szúra, a 19-es szól. Azt talán mondani sem kell, hogy Jézus istenfiúi mivoltát nem ismeri el, éppen szigorú monoteizmusa miatt.

A muszlimok számára a Korán az egyetlen biztos útmutatás. A hivők életét szabályozó törvények, a sária, minden muszlimra nézve kötelezőek. Alapvető követelmény a hívők elkötelezettsége, teljes erőbedobása. Ez a dzsihád, amit szent háborúnak is szoktak nevezni. A szó két jelentéssel bír. Jelenti azt a belső küzdelmet, amit rossz tulajdonságaink, romboló indulataink, szándékaink és gondolataink ellen folytatunk, de jelenti egyben az "igaz hit" terjesztését is. Ebben az iszlám megegyezik a kereszténységgel. A hitterjesztés mikéntjére vonatkozóan már nem ad egyértelmű választ a Korán. A Mohamed korai, mekkai korszakából származó 2. szúra még ezt mondja: "A vallás dolgaiban nincs helye kényszernek". Később, medinai sikerei idején módosította felfogását, harcba szállt Allahért, az igaz hit győzelméért: "Harcoljatok azok ellen, akik nem hisznek Allahban" (9. szúra, 29 sköv.). Mindamellett már Mohamed életében gyakorlattá vált, hogy az elfoglalt területeken élő keresztényeket és zsidókat nem háborgatták hitükben, ha a hűbéradót megfizették.

Az elmondottakból nemcsak az derül ki, hogy mennyire nehéz a vallási párbeszéd az iszlámmal, hanem az is, mi alapozza meg azt, mi az, ami összeköt bennünket. Mindenekelőtt a teremtő és irgalmas Istenbe vetett hit, aki szólt hozzánk, emberekhez. Ők is, mi is várjuk a feltámadást, az ítélet napját. Közös mintánk Ábrahám engedelmessége. Tiszteletet vált ki bennünk a muszlimok ragaszkodása az előírt imádságokhoz, alamizsnálkodásuk, böjtölésük és zarándoklatuk.




43. Párbeszéd - együttműködés

A muszlimokat és a keresztényeket nem csak a vallásuk, hanem a kultúrájuk is elválasztja egymástól. Egyes szerzők és elemzők a kultúrák várható ütközéséről beszélnek. Ám a felelősen gondolkodók számára nyilvánvaló, hogy globalizálódó világunkban az egyetlen lehetséges megoldás egymás kölcsönös elfogadása, a békés együttélés és együttműködés, helyi szinten és a népek és nemzetek között. A kölcsönösség azonban csorbát szenved, ami azzal a ténnyel bizonyítható, hogy míg Európában sorra épülnek a mecsetek, vallásukat gyakorló muszlimok milliói élnek közöttünk, és bárki háborgatás nélkül áttérhet az iszlám vallásra, addig az iszlám országokban a kereszténység illetve a keresztények számára ez nem adatik meg, vagy csak ritka kivételként. Ez sokunkban ellenérzést vált ki, és nem segíti elő a közeledést, annál is inkább, mivel mi ezt az emberi jogok, jelesül a lelkiismereti és vallásszabadság megsértésének tekintjük.

A muszlim felfogást és gyakorlatot akkor értjük meg igazán, ha szem előtt tartjuk, hogy az iszlám más típusú vallás, mint a kereszténység. Allah abszolút transzcendenciájából adódóan ugyanis egyedül a Mohamednek adott kinyilatkoztatás nyújt biztos eligazítást a hívek számára. Ez kizárja az értelemnek azt a szerepét, ami az európai kultúrában magától értetődő, és ami a kereszténységet kezdettől fogva jellemezte. Ebből következik, hogy az iszlám a híveiben az abszolút vallási fölény érzését kelti, amihez egy fantasztikus öntudat járul. Emiatt azután szinte képtelen rányitni egy más kultúrára, eszmevilágra. (vö. Benedikt XVI.: Glaube und Vernunft. Die Regensburger Vorlesung, Herder, 129.)

Az iszlám vallás tehát a kereszténységnél jobban, és abszolút jellege miatt másképpen van jelen a muszlim hívők életében, a társadalomban, a közéletben és a politikában. A vallás és az állam szimbiózisban élnek egymással és nem választhatók el egymástól, ill. a szétválasztás csak részleges, egyes elemekre, területekre terjed ki, és egy kényes egyensúly fenntartását kívánja meg a vezetők részéről, mint pl. Törökország esetében.

Mindez azonban nem zárja ki a párbeszédet, hiszen az iszlám kultúrában és a keresztény gyökerű kultúrában vannak közös értékek. Mindenekelőtt a béke, az iszlám szó szerint "békét" és "biztonságot" jelent. Az iszlám vallás szeretetet, könyörületet, toleranciát és megbocsátást követel meg híveitől. Az emberi életet a muszlimok is tisztelik, elítélik a gyilkosságot, a lopást és a paráznaságot, komolyan veszik az egyetemes erkölcsi törvények betartását.

A párbeszéd és a konkrét együttműködés főbb témái körébe tartoznak egyebek mellett az európai kultúrában veszélyeztetett alapvető értékek, mint a család és az erkölcsi normák védelme. A vallás síkján zajló együttműködésre pedig már a Korán szólít fel bennünket: "Óh Könyv népe! Jöjjetek egyezkedő szóra közöttünk és közöttetek! Egyezzünk meg abban, hogy egyedül csak Istent szolgáljuk, senkit és semmit nem állítunk mellé társként…"(Szúra 3:64). Összecseng ezekkel a szavakkal az Ökumenikus Charta felhívása az európai keresztényekhez.

A 40-43 részeket Dr. Goják János katolikus teológus írta

1   2   3   4   5   6


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©kagiz.org 2016
rəhbərliyinə müraciət