Ana səhifə

1. Klasszikus irányok: problematika és filozófiai – módszertani megközelítés ( Bölcs/3 )


Yüklə 305.8 Kb.
səhifə1/4
tarix14.06.2016
ölçüsü305.8 Kb.
  1   2   3   4
1.Klasszikus irányok: problematika és filozófiai – módszertani megközelítés ( Bölcs/3-9. ).
Már KANT is rámutatott arra az alapvető problémára, hogy a jogászok adósak a jog fogalmának kielégítő meghatározásával, Hogy ez a definiálás nem könnyű, az annak is köszönhető, hogy a jog maga is különös (ismeret)tárgy, sem önmagában meg nem ragadható (tehát nem emelhető ki társadalmi közegéből), sem pusztán mesterségbeli technikai eljárásként nem leírható. A jogászi mivolt sajátos gondolkodásmód, érvelési technika, eljárási hagyományokba ágyazottság. A jogelmélet gondolkodás általában a jogban, a jogról. A jogtudomány mint tudomány egyszerre empirikus és humán. A névválasztás is többféle: használják a jogelmélet, jogfilozófia ( jogbölcselet ), jogtan és általános jogtudomány kifejezést.

A kontinentális és az angolszász megközelítés eltér egymástól. Előbbi, a kontinentális jogpozitivizmus filozófiaellenes, a filozófiát „meghagyja” a természetjognak. A német filozófiai kultúra a nyelvi közvetítést nem tekinti fontosnak. A jogrendszert felülről kiindulva építik fel. Az angolszász általános jogtudomány analitikus jogelméleti alapokból indult ki és eljutott a jogi jelentésvilágot verbális megközelítésben szemlélő nyelvfilozófiáig. Itt a bíróság gyakorlati önmegszerveződése a jogrendszer működésének és megértésének kulcsa.

A jogelmélet fő kérdésfeltevései:

  1. Mi a jog? Ez ontológiai ( lételméleti ) szempont, a valóság meghatározására irányul. Ha erre nem tesz kísérletet, funkcionalista ( működést vizsgáló ). Ha a valóság-leírásból csupán fogalomelemzést vállal, analitikus ( elemző, a nyelvi gyakorlatra koncentrál ).

  2. Miként ismerhető meg a jog? Ez ismeretelméleti (episztemológiai) kérdés.

  3. A módszertani választás szerepe.

Az előbb feltett kérdések, szempontok alapján, Jerzy WRÓBLEWSKI lengyel jogi gondolkodó 1984-es budapesti előadására támaszkodva a következő filozófiai-módszertani megközelítések lehetségesek.


  1. Nyelvi-logikai megközelítés - A jog lételméleti szempontból nyelvi fordulatként kezelt normák összessége, ismeretelméletileg a kulcsszó a megértés. Vizsgálatának módszere a nyelvi – logikai elemzés, szemiotikai (a jel tudománya) segítséggel. Jellegzetes példája KELSEN Tiszta Jogtana (A jog norma: legyen – Sollen, szemben a vannal: Sein. ) A jog akarati aktus eredménye, a tudomány legfeljebb leírhatja.

  2. Társadalmi megközelítés - A jog társadalmi tény, megismerése az empirikus valóságé, módszere a társadalomtudományokéhoz hasonlóan a leírás, előrelátás. Jellegzetes példái Eugen EHRLICH (jogszociológia) és az amerikai realisták (Oliver W. Holmes, Max RADIN, Jerome FRANK ).

  3. Pszichikai megközelítés - A jog pszichikai tény, megismerése az empirikus valóságé, módszere a pszichológia keretein belül marad. Jellegzetes példája Leo PETRAZICKY pszichológiai jogelmélete (szerinte a jog „átélt imperatív – attributív emóció”).

  4. Axiologikus megközelítés - A jog érték, illetve értékek realizálása. Ez az érték megismerhető, mert az érték embertől független, időfelettien létező (van olyan irányzat is, amely szerint az érték legfeljebb szubjektív érzések, benyomások kifejezése, egyébként ilyesmi nem létezik). Vizsgálatának módszere a filozófiai értékelés. Jellegzetes példája a természetjog, amely nem függ embertől, nem tudatos tevékenység eredménye, de az ember feltárja. Pozitív jogi normákban fejeződik ki.



2. Klasszikus irányok: egy– és többtényezőjű magyarázatok ( Bölcs/9-11. ).
Az egy- és többtényezőjű magyarázatok közötti megkülönböztetés alapja az, hogy egy tényező hangsúlyozása esetén a jog egy szempont alapján körvonalazódik. Ilyen pl. a normatív, vagy a szociologikus megközelítés. A jog szociológiai irányból nézve társadalmi tény. (Hasonlóan egytényezőjű pl. Jerome FRANK jogfelfogása. Szerinte a jog az apa-komplexumból kiindulva a felnőttkorban biztonsági fogódzót nyújt, kissé nyersebben fogalmazva: a gyermeklelkű felnőttek autoritása.)

Többtényezőjű jogként azt azonosítják, ami a tárgy tulajdonsága, tehát a megközelítés komplexebb. Pl. Carlos COSSIO szerint a jog kultúra, ez az úgynevezett egologikus jogelmélet, melyben a jog materiális alaptényező és értékként felfogott jelentés egyben. A marxizmus felfogásában a jog társadalmi tény (az uralkodó osztályok törvényi erőre emelt akarata), társadalmi viszony, gazdasági viszony, állami kényszer stb. Miguel REALE háromdimenziós jogelmélete szerint a jog norma, tény és érték.


3. Klasszikus pozitivizmus: Bentham ( Bölcs/12-23. ).
Általános elméleti megközelítés
A jogelmélet leegyszerűsítve két nagy területre bontható: a természetjogi és a jogpozitivista elméletekre. A pozitivizmus fogalma maga is vitatott. Herbert HART szerint a következő állításokat szokták a pozitivizmus képviselőinek tulajdonítani:

  1. A törvények emberi lényektől származó parancsok.

  2. Jog és erkölcs között nincs szükségszerű kapcsolat

  3. A jogi fogalmak elemzése megkülömböztetendő a történeti és szociológiai vizsgálódásoktól, valamint a jog erkölcsön, társadalmi célokon alapuló kritikai értékelésétől.

  4. A jogrendszer zárt logikai rendszer.

  5. A tényállításokkal ellentétben az erkölcsi ítéleteket nem lehet megalapozni észérvekkel, racionális bizonyítással vagy ellenőrzéssel.

Ezek nem kőbe vésett kritériumok, nem szükséges mindegyik állítást valamennyi pozitivista gondolkodóra vonatkoztatni. A közös nevező alighanem a (2) és (3) pont. Utóbbi, a fogalmak elemzésének elemzése központi jelentőségű BENTHAM és AUSTIN elméletében, ezért nevezik őket az analitikus jogelmélet képviselőinek is. Az analitikus jogelmélet megpróbálja a jogot legalapvetőbb fogalmaira bontani, megpróbál minden fogalmat a lehető legnagyobb pontossággal definiálni, illetve megpróbálja a jogi fogalmak közötti viszonyt kibontani. Ezenkívül mindkét gondolkodó elméletében nagy szerepe van az (1) pontnak és a szuverenitás fogalmának - éppen ezért sokan az imperatív jelzőt tartják a legjellemzőbbnek jogelméletükre. Ugyanakkor, az (5) állítással ellentétben, mindketten hittek abban, hogy az erkölcsi ítéletek észérvekkel megalapozhatók, vagyis a jog erkölcsi kritika tárgyává tehető, valamint joggal kapcsolatos gondolkodásuk egyik közös, s meghatározó sajátossága az volt, hogy az utilitarizmusban („a lehető legtöbb ember legnagyobb boldogsága”, a haszonelvűség alapján megfogalmazott filozófia) találták meg azt a mércét, amit egy kritikai jogelméletnek tartalmaznia kell.
Jeremy BENTHAM jogelmélete
BENTHAM (1748 – 1832) legfontosabb műve: A törvényekről általában. Bár elméletének alapelemei a parancs és a szuverén voltak, nagyon is tudatában volt az imperatív jogelmélet korlátainak. Korábbi , a Bevezetés az erkölcsök és a törvényhozás alapelveibe című művében foglalkozott a büntetőjoggal és a polgári joggal. Szerinte a polgári jog szabályai más funkciót töltenek be, mint a büntetőjogi szabályok. A szabályok nem feltétlenül azonosak a törvény egy szakaszával, éppen ezért a polgári jog bizonyos szabályai nem önállóak, nem teljesek, hanem részei egy olyan teljes szabálynak, mely paranccsal, tiltással vagy engedéllyel végződik. Ezzel szemben a büntetőjogi szabályok önmagukban megállhatnak, mivel ezek maguk tartalmazzák a szabály nélkülözhetetlen ismérvét, ezért BENTHAM ezeknek adott logikai elsőbbséget. Ezen szabályok logikai elsőbbségéből azonban nem feltétlenül következik azok funkcionális elsőbbsége. Sőt, BENTHAM a konstitutív és diszpozitív polgári jogi szabályoknak tulajdonított funkcionális elsőbbséget, mert a jog legfontosabb funkciójának a kiszámíthatóság megteremtését, a társadalmi együttműködés szervezését és az elvárások tiszteletben tartását tekintette.

Az utilitarista filozófia vezéreszméje Joseph PRIESTLEY-től származik, de szellemi mozgalomként, filozófiai radikalizmus néven BENTHAM volt a vezéralakja, képviselője pedig többek között AUSTIN, David RICARDO, James és John Stuart MILL. Mindannyian élesen bírálták a korabeli angol viszonyokat és nagyszabású reformokat sürgettek, pl. kodifikált jogot követeltek (BENTHAM 1809–ben börtönreformot terjesztett a Parlament elé, de a kormányzatfigyelmen kívül hagyta). BENTHAM (és AUSTIN) nem tekintette azt a jogszabály érvényessége feltételének, hogy megfeleljen az erkölcs elveinek. De BENTHAM azt is hangsúlyozta, hogy mivel a jog egyik fő funkciója a társadalmi együttműködés biztosítása, ezt csak úgy tudja betölteni, ha mindenki számára megismerhető, kiszámítható. Ehhez pedig nélkülözhetetlen az érvényességet megállapító kritérium egyértelműsége és a kodifikáció. Utilitarista alapon érvelt amellett, hogy a jog érvényességi kritériumaként csak tényeket használjunk. Leíró jogelméletében - a jog és erkölcs kapcsolatának tagadásával - pozitivista volt, értékelő jogelméletében viszont utilitarista.

Értékelő jogelméletének kulcsmondata: „A természet az emberiséget két szuverénnek, fájdalomnak és az örömnek a uralma alá helyezte.” A fájdalom elkerülése és az öröm elérése az emberi cselekedetek mozgatója, és ez adja a hasznosság fogalmát, ami az emberi cselekedetek mércéjéül szolgál. Két cselekedet közül az a jobb, mely több „egységnyi örömöt” hoz létre. A jog célja pedig nem lehet más, mint a boldogság maximalizálása. (Ezt a logikát folytatva, újrakategorizálta a bűncselekményeket aszerint, hogy amelyek a hasznossági kalkuláció alapján a társadalom számára hátrányosak, azoktól meg kell próbálni elrettenteni az egyéneket. Szorgalmazta egy átfogó büntetőkódex megalkotását.)
4. Klasszikus pozitivimus: Austin ( Bölcs/12-23. ).
(Az általános elméleti megközelítés a klasszikus pozitivizmusról Austinra is igaz) John Austin (1790 –1859), bár BENTHAM tanítványa, több szempontból mást képviselt és ismertebbé is vált. Fő műve: A jogelmélet területének meghatározása. Jogelméletének kulcsfogalmai: parancs, sajátképpeni értelemben vett jog, szuverén.

A parancs általános fogalom, melynek a törvény csak egyik alapesetét képezi. Ha ’A’ parancsot ad ’B’-nek valaminek a megtételére vagy az attól való tartózkodásra, s ha ’B’ nem ennek megfelelően jár el, akkor ’A’ ’B’-t hátránnyal sújtja. A parancs tehát attól több a kívánságtól, hogy eszközzel bír: a szankcióval. Ezenkívül a parancs fogalmához tartozik a kötelezettség és az alá-fölérendeltség. A törvény: általános parancs. A sajátképpeni értelemben vett jog olyan általános parancs, amely tételezés útján jön létre, és rendelkezik a jog nélkülözhetetlen fogalmi elemeivel. Ezzel szembeállítva vannak olyan jelenségek, amelyek nem vagy nagyon kevéssé rendelkeznek a jogfogalmi elemeivel. A sajátképpeni-nem-sajátképpeni jogok még további csoportosítása lehetséges.

Így:


  • a sajátképpeni jogon belül van az Isten által alkotott jog (ez még kinyilatkoztatott és ki nem nyilatkoztatott törvényekre osztható) és az egyes emberek által más embereknek adott parancsok.

  • Az emberek által hozott törvények lehetnek a szuverén (vagyis a politikai fölérendelt által hozott) és az emberek által nem politikai fölérendelti minőségükben hozott törvények.

A nem–sajátképpeni törvények analógia útján kapcsolódnak a sajátképpeni törvényekhez, ilyenek pl. az általános vélemény alkotta törvények (ide tartozik a divat, a becsület), amelyek esetén a magatartás nemteljesítése esetére kilátásba helyezett hátrány hajlamossá teszi az egyént arra, hogy engedelmeskedjen az ilyen törvényeknek. A sajátképpeni-nem-sajátképpeni jog megkülönböztető ismérve az, hogy utóbbi esetén a parancs nem minden fogalmi eleme valósul meg. Parancs kifejezésére ugyanis csak egy meghatározott személy vagy testület képes. Fizikai törvények esetén pedig az egyetlen közös vonás a magatartások szabályszerűsége, egyöntetűsége.

Ezek az elhatárolódások a jogelmélet tárgyának meghatározása szempontjából lényegesek. AUSTIN szerint a jogelmélet tárgya a pozitív jog, ez pedig a sajátképpeni jogon belül a szuverén által hozott törvények összessége. A nem politikai fölérendeltek által hozott törvények és az általános vélemény alkotta törvények együtt alkotják a pozitív erkölcsöt. A „pozitív” szó jog és erkölcs esetén alkalmazása azért szükséges, hogy így el lehessen határolni az Isten által alkotott törvényektől, lévén, hogy pozitív jog és pozitív erkölcs egyaránt emberi forrásból származik.

A pozitív jog közvetlenül, vagy közvetve a szuveréntől származik. A szuverén egy olyan meghatározott és közös fölérendelt, akinek az adott társadalom többsége szokásszerűen engedelmeskedik, ő maga azonban mással szemben nem tanúsít ilyen szokásszerű engedelmességet. Független politikai társadalom az a társadalom, amely rendelkezik ilyen szuverénnel. Szuverén csak személy, vagy személyegyüttes lehet, köthetik a pozitív erkölcs szabályai, de fogalmilag kizárt az, hogy hatalmának jogi korlátai legyenek. (Így az alkotmányjog sem lehet pozitív jog, csupán a pozitív erkölcs része.) Mivel minden jogszabálynak közvetve, vagy közvetlenül a szuveréntől kell származnia, AUSTIN a bírói jog és a szokásjog esetén kénytelen fikcióhoz folyamodni: ezeknek a szuverén hallgatólagos parancsa adja jogi minősségét (vagyis, noha hatalmában állt volna megváltoztatni az ilyen szabályokat, mégsem tette meg).
5. Maxizmus: Jogelmélet általában ( Bölcs/24-27 ).
A marxizmus és jogelmélete elméleti hátterét jelentette egyrészt a materializmus és a voluntarizmus (akaratelmélet a jogban is), másrészt a természettudományok előretörése. MARX és ENGELS szociális helyzetet írtak le, válaszadásuk mozgalmi-forradalmi volt. Elméletépítésük nem következetes ugyan, de mondandójuk izmussá vált. A marxizmus eszménye egy tudományos, tehát törvényszerűségekre épített társadalomkép volt. A Kommunista kiáltvány szerint „…jogotok nem más, mint uralkodó osztályok törvényi erőre emelt akarata, melynek tartalmát anyagi életfeltételeitek adják.” A jog tehát az elnyomók eszköze, az elnyomottakra kényszerített akarat. Ez a felfogás a jogot sohasem önállóságában, hanem valaminek a függvényeként láttatta - úgy, mint egy hozzá képest elsődleges dolog termékét vagy kifejeződését. A jogviszonyok a társadalmi viszonyok sajátos eszközszerepű reflexiói.

A hazai szocialista hatalom joghoz és törvényességhez való (v)iszonyát RÁKOSI Mátyás kendőzetlenül fogalmazta meg:„A forradalmi törvényesség lényege, hogy bennünket a saját törvényeink sem köteleznek.” Különösen az első években a jog alkotói és alkalmazói igyekeztek ennek az elvnek a gyakorlatban is maradéktalanil érvényt szerezni. Az Új Magyar Lexikon 1962-es kiadása a jogot a következőképpen definiálta: „ Az uralkodó osztály akaratát kifejező, az állam által kötelezővé tett, írásba foglalt vagy a jogalkalmazó szervek gyakorlatában kifejeződő magatartási szabályok összessége. Történelmileg akkor jelent meg, amikor a magántulajdon kialakulásával az addig egységes ősközösségi társadalmak osztályokra szakadása létrehozta az uralkodó osztály politikai szervezetét: az államot. … biztosítja a kizsákmányuló kisebbség uralmát, a kizsákmányolás alapját képező magántulajdon szentségét, a lakosság túlnyomó többségét kitevő dolgozók fékentartását és kizsákmányolását. A szocialista jog, amely a szocialista forradalom győzelmének eredményeként jön létre, a lakosság túlnyomó többségének, az antagonisztikus osztályok megszűnése után pedig az egész társadalomnak akaratát és érdekeit juttatja kifejezésre. ”


6. Marxizmus: orosz – szovjet jogelmélet és egyes jogelméleti kérdések ( Bölcs/27-32. ).
A szovjet-orosz jogelmélet az 1920-as években, nem sokkal a bolsevik hatalomátvétel és a véres polgárháború után a „forradalmi jog”, „forradalmi törvényesség” bűvöletében élt. Három jelentősebb képviselő fogalmazott meg részletesebb elméletet - A. J. VISINSZKIJ a sztálini konszolidáció jegyében mindhármukat likvidáltatta. M. REISZNER szerint a jog lényege az osztálygyökerű intuitív tudat. P.I. SZTUCSKA a jogot az uralkodó osztályérdekeivel összhangban lévő társadalmi viszonyok rendjeként definiálta. E. PASUKÁNISZ úgy vélte, hogy a jog, mivel „áruk birtokosainak viszonyainak” szabályozója, kizárólag burzsoá, kapitalista és magánjog, ugyanakkor a burzsoá jog eltűnésével maga a jog tűnik el.

A szovjet sztálinista jogelmélet alapkérdését VISINSZKIJ abban látta, hogy a proletár államban a jog és a diktatúra összeegyeztethető-e. VISINSZKIJ válasza: „ A proletárdiktatúra semmiféle törvény által nem korlátozott hatalom. A proletárdiktatúra azonban megteremti a maga törvényeit, felhasználja a törvényeket, megköveteli a törvények megtartását, megbünteti a törvények megsértését.” Ennek szellemében az 1938–as moszkvai akadémiai jogtudományi intézeti vita a törvényességet állam és kényszer összekapcsolásaként definiálta, a jog fogalmába belefoglalta a szokásokat és együttélési szabályokat, hozzájuk kapcsolva az államhatalmi szankcionálást. A jogelméleti kérdések közül kiemelkedők a jog, mint akarat és a jog kontinuitása -témák. Kérdéses volt, hogy ROUSSEAU általános akaratából, és minden egyes külön-külön akaratából, illetve ezek fogalmi szembeállításából mi felel meg a jog mögött álló akaratnak? A jogi kontinuitás felmerült mind a forradalom eredményeinek konszolidálásakor, mind a kodifikációk idején. SZTÁLIN halála és VISINSZKIJ eltűnése után a szociológiai látásmód vált hangsúlyossá. Eszerint a jog realizálódása kizárólagosan jogviszonyokban történhet - tehát ami pl. a bírósági gyakorlat, vagy szokásjog, az nem is jog?

A kelet-közép-európai csatlósállamok jogi irodalma többnyire a hivatalos elméleteket tartalmazta. Más irodalom csak Magyarországon, Lengyelországon és Jugoszláviában volt fellelhető.
7. Bécsi iskola : Kelsen Az államelmélet alapvonalai és Általános államtan ( Bölcs/60-64. ).
A századforduló kontinentális jogszemlélete a jogot fogalmakban vélte megragadhatónak. A formalista és a jogpozitivista megközelítés azonosult, normativizmusként öltött testet. Ilyen előzmények után, a bécsi iskola (Wiener Kreis) képviseletében HANS KELSEN volt az, aki megfogalmazta: a jogtudománynak megtisztított, fogalmi, önálló, biztos alapokból kell építkeznie. KELSEN mellett Adolf MERKL és Alfred VERDROSS az iskola fő reprezentánsai. Hatást gyakorolt rájuk Max WEBER, aki Jogszociológia című művében megfogalmazta a modern formális jog ismérveit, pl. hogy minden konkrét jogi döntés egy elvont jogtétel alkalmazása egy konkrét tényállásra.

Az államelmélet alapvonalai (1911) - Az alapvető ellentétpár a lét (Sein) és a legyen (Sollen). Előbbi a természet okozatiság által uralt világa, utóbbi a jog, az igazság-ítéletek, a beszámítás világa. Itt nem (tény)megállapítás, hanem valami valami másnak történő betudása zajlik. A jogtudomány nem társadalomtudomány, hanem normatív. Állam és jog dualizmusa az ismerettárgy megkettőzése, a két fogalom ugyanaz.

Általános államtan (1925) - A jogalkotás és a jogalkalmazás a jog létrehozatala folyamatának két egymás után következő fokozata. A jogalkalmazásban az általános elvont norma egyedi konkrét formát ölt, ez általános norma alapján egyedi norma alkotása történik, tehát nem csupán a tételezett fog puszta kinyilvánítása. A szabad mérlegelés mozzanata következtében a jogalkotás legfeljebb viszonylagos megszabás lehet: egy keret kitöltésének kísérlete, de sohasem kimerítő meghatározás.
8. Bécsi iskola: Kelsen Tiszta jogtan ( Bölcs/64-68 ).
A Tiszta Jogtan (1934) KELSEN fő műve. Ebben a „jogiság” lényege a szankcióban rejlik, pl. a vétség nem önmagában az, ami (nem azért tehát, mert parancs tilalmazta), hanem azért, mert szankciót rendelnek hozzá. A beszámítás már nem valami valami másnak történő betudása, hanem „egy soklépcsős összetett folyamat teljes íve: egy az okozatiság világára épülő, ám az okozatiság által immár nem uralt, ember - alkotta mesterséges norma - világ alapvető összefüggését kifejező elv”. Elsődleges a norma, amely előírja a szankciót, mint a magatartás következményét, ehhez képest másodlagos a magatartást előíró, vagy tilalmazó norma: az alanyi jog előtűnik, gondolati reflexszé válik. A tényállás nem önmagában létezik, azt a bíróság eljárásszerűen állapítja meg. Nincs „lopás” önmagában, csak akkor, ha a bíróság kimondja a lopás tényállását.

A jogrend hierarchikus felépítettségét a lépcsőelmélet szemlélteti. Minden egyes fokozat kettősarculattal rendelkezik, a felsőbb szintről nézve alkalmaz, miközben saját közegében (s a lentebbi szint számára) alkot. (Werner KRAWIETZ szerint a lépcsőelmélet a hipotetikus alapnormával az élén természetjogi ihletettségű.) A jogrend belső logikájából következik, hogy a jogban belső ellentmondás nem lehet, mert a jog belső ellentmondást nem tűrhet el. Bármi lehet jogi tény, kivéve ha e tény fennállását maga a jog tagadja. Bármi lehet jogkövetkezmény, kivéve, ha a jog tagadja. Bármi lehet jogkövetkezmény, kivéve, ha maga a jog nyilvánítja ki ennek kizártságát.

Mit mond KELSEN a jogrend érvényességéről? „Egy jogrendet akkor tekintünk érvényesnek, ha normái nagyban - egészében hatékonyak… A hatékonyság az érvényesség feltétele…” Tehát, egy jogi norma be nem tartása, a norma kevésbé hatékony volta még nem kérdőjelezi meg a jogrend egészének érvényességét. A sollen, a jogi norma, mint akarat-megtestesülés is magában a sein, a lét világában foglal helyet, megtörténtét a legyen-világban az érvényesség mutatja.
9. Skandináv realizmus. Hägerström és Lundstedt ( Bölcs/81-85. ).
A skandináv jogterület átmeneti képződmény a római-germán és az angolszász jogcsaládok között. Jellemző rá a viszonylag hamar lezajlott kodifikáció, a felsőbb bírák és jogtudósok törvény-előkészítésben játszott jelentős szerepe és az országok közötti jogi együttműködés szélesedése (pl. közös skandináv adásvételi törvény a századfordulón). A skandináv jogi realizmusra nagymértékben hatott FREUD. Képviselői azt vallották, hogy a létünk részeit képezőként felfogott alapfogalmaink - érvényesség, kötelezettség stb.- objektív valóság nélküliek, valódi tartalmukat adott ügyek, eljárások és a nyelvhasználatra irányuló, pszichikailag erősen kondicionált reakciók alapozzák meg.

Az irányzat az uppsalai iskolából indult ki, kezdeményezője Axel HÄGERSTRÖM. Lételméletében nincsenek objektív értékek, a szavak egyszerűen helyeslés vagy rosszallás érzelmi attitűdjeit fejezik ki bizonyos tények és helyzetek kapcsán. Bizonyítatlan, hogy vajon ténylegesen létezik-e bármiféle erkölcsi vagy jogi szabály? Jóval korábban, az „ősjog” korában az emberek ténylegesen hittek a varázserőben és a kötelmekben; e hit lassan halványodott, de bizonyos szavakra - pl. kötelesség, jogosultság -szocializációjuk révén bevésődött az emberek tudatába egy mentális reakció Erre „játszik rá” a jog, mert az általa befedett pszichikai realitás végső soron egy évezredes kondicionálás lerakódása. HÄGERSTRÖM szerint - mint ezt A jog alapvető problémáiról című művében kifejti - a jogrendszer fenntartásához szociális ösztön, pozitív erkölcsi hajlam, és félelem a külső kényszertől kell. Minden jogrend csupán társadalmi gépezet, amelyben a fogaskerekek emberek. A törvényhozó ezt a sajátos gépezetet mechanikus kapcsolat folytán, vagyis áttételesen tudja irányítani.

Vilhelm LUNDSTEDT fő műve Az újragondolt jogi gondolkodás. A jogtudománynak tényeken és a fennálló kapcsolatok megfigyelésén kell alapulnia, nem személyes értékeléseken. A jogalkotásnak a társadalom legnagyobb jólétét kell szolgálnia, az elképzelt vagy már kibocsátott törvényt ennek függvényében kell vizsgálni. A jogalkalmazás is ilyen összefüggésben vizsgálandó.
10. Skandináv realizmus: Olivecrona és Ross ( Bölcs/86-90. ).
Karl OLIVECRONA szembefordult az akaratelmélettel és a normatívizmussal (A jog, mint tény). Önmagában egyetlen tény sem jog, szükség van valamiféle kapcsolódásra, amiből a jog jogi jellegét származtathatja, és amivel elkülöníthető a puszta parancstól és a nyers erőszaktól. A jog legegyszerűbben szabályok rendszere, mely szabályok kötelezőek. A jog kötelező erejének alapja okkal nehezebben megválaszolható kérdés. Számos válasz született már, pl. a jog kötelező erejének alapja az alkotmány, a népakarat stb.. OLIVECRONA szerint a jog alapja nem más, mint egyfajta motivációs azonosság: ”Látszólag tehát a modern állam nagyszerű palotája gránit helyett futóhomokra épült… A tapasztalat azt mutatja, hogy a látszólag bizonytalan alapozás sokkal szilárdabb a vártnál... A realista jogelmélet hangsúlyozza a tényt, hogy egyetlen társadalmi rend sem létezhet önmagától, mert fenntartásához az ezért felelősök tartós és hatékony tevékenységére van szükség.”

A jogalkalmazás hasonló a jogalkotási aktushoz, mert a bíró az ítéletével magatartási mintát állít az alperes s a végrehajtók elé. Különbség a törvényhez lépest, hogy az ítélet egyedi esetre vonatkozik, és elvileg egy korábban adott minta szerint szabják ki. OLIVECRONA tagadja az állam és a jog azonosítását. Az államszervezet csupán egy gépezetet biztosít, mely normák alkotását végzi el, s ez nem más, mint: törvényhozás. Erkölcs és jog közötti különbség nem a szabály objektív jellegében, hanem az általuk kiváltott pszichikai reakció természetében gyökerezik. Alf ROSS szerint az érvényes jog azt jelenti, hogy a normákat ténylegesen követik. Azok a szavak, hogy „jog”, „tulajdon”, jelentés nélküli szavak; a jogokkal kapcsolatban az ítélkezési folyamatban tett szokásos megállapítások azonban reális tartalomra tehetnek szerT. Az érvényesség a jogi normák leíró elemzését nyújtja. A jogi normák lehetnek irányításiak (előírják, vagy megtiltják a cselekvést) vagy hatásköriek (hatalmat és autoritást engedélyeznek).


11. Egzisztencializmus: jogi hermeneutika, Maihofer és „a dolog természete” ( Bölcs/96-99. ).
A hermeneutika szó a görög HERMÉSZ istenből, nevéből származik. HERMÉSZ az istenek futáraként üzeneteket vitt az embereknek, Az üzenet sajátossága, hogy senki nem értheti csak az, akinek szól. A középkorban a hermeneutika a Szentírás szövegrétegeinek értelmezési módszere volt, azt a módszer jelentette, melynek segítségével egy adott kor embere meg tudja fejteni az Igét. A huszadik századi filozófia számára SCHLEIERMACHER és DILTHEY közvetítette a hermeneutikai módszert, mindketten hangsúlyozták, hogy az emberi létnek a történetiség a lényege, a megismerés szituációhoz kötött, az értelmezés az adott körülmények által befolyásolt. HEIDEGGER a hermeneutikát ismeretelméleti modellként használta, mint a lét szerkezetét a személyes lét bensőséges mozzanatainak az előzetes létmegértésből kiinduló értelmezése révén elemző módszert. A megismerő alany előzetes ismerete a tárgyról kulcsfontosságú az értelmezés szempontjából. A pszichológia ismeri a confabulatio jelenségét, ennek lényege, hogy az észlelt jelenségek hiányzónak vélt elemeit hajlamosak vagyunk korábbi ismereteink, tapasztalataink alapján kiegészíteni.

A jogfilozófiában GADAMER és BETTI honosította meg a hermeneutika ismeretelméleti modelljét. GADAMER szerint a jogértelmezés különbözik minden más szöveg értelmezésétől, ugyanis a jogértelmezésnek célja van, mindig a lehetséges jogkövetkezményekre vonatkoztatva történik. Ha a cél megvalósul, akkor kilép a szöveg elvontságából és kihat az objektív valóságra. Az exegetikus (szövegmagyarázó) jogalkalmazói modell a szillogizmusron (egy általános jogi norma konkrét esetre alkalmazásán) alapul, a nehézség a felső (általános norma) és az alsó tétel (konkrét eset) megtalálásában, azok helyes kiválasztásában áll. A két tétel közötti összekötő kapocs az interpretáció, melynek során a norma értelmezési tartományát konkretizáljuk az adott eset tényeire, az adott eset elemeit pedig ténnyé alakítjuk, azaz egyre inkább megfosztjuk egyedi konkrétságuktól. A folyamat során a norma egyre inkább az egyedi eset konkrét normájává, a konkrét ügy pedig a norma tipikus esetévé válik. Az értelmezésének ezt a kettős irányultságú oda-visszaútját hermeneutikai körnek, vagy hermeneutikai spirálnak nevezik.

A HEIDEGGER által hangsúlyozott előzetes megértést ESSER gondolta tovább. Szerinte a jogászok szocializációjuk során, a szélesebb társadalmi és a szűkebb szakmai kultúra szövetéből építve mintegy előrevetítik a jog- és tényállás értelmezés irányát. Ezek a befolyásoló szövetek standardok, olyan általánosan elfogadott, nyilvánvalónak tekintett értékítéletek, szállóigék, közhelyek, amelyek az adott társadalom intézményi - jogi berendezkedését megalapozó világnézet összetevői.

A heideggeri lételmélet alapján MAIHOFER fejlesztette ki a dolog természetének vagy a tény természetének (Natur der Sache) gondolatát. Szerinte a társadalmi viszonyok belső rendje a világban-való-lét egyik létmódja. A világban-való-lét társadalmi vetülete az ember hogyan/mikéntléte. A társadalmi viszonyok függvénye, a társadalmi viszonyok szerepeket hoznak létre, amelyek formát adnak a világban-való-lét számára. Ilyen szerepek például az orvos, apa, vendég, házastárs. A szerepek konkrét szituációkban valósulnak meg, jogosultságok és kötelezettségek által. Ezek a jogosultságok és kötelezettségek képezik a dolog természetét, amely feltétlenül alkalmazandó közvetlen jogforrása minden jogrendszernek. A dolog természete a történetiség örvényében változik, így a jogviszony alanyainak magatartásai (jogosultságaik - kötelezettségeik) is változnak. Tehát a Natur der Sache nem abszolút, természetjogi értékrend.


12. Modern analitika : Hart ( Bölcs/100-107. ).
Herbert HART (1907-1992) szembeszállt a XX. század derekára uralkodóvá felfogással, a jogelmélet és a filozófia teljes szétválasztásával és újra összekapcsolta a két területet. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a jog, erkölcs és más normatív jelenségek megértéséhez a nyelvfilozófia csak hasznos segédeszköz lehet, nem helyettesítheti a normatív jelenségek tartalmi kérdéseinek a vizsgálatát. Fő művében, A jog fogalmában gyakran utal AUSTIN és BENTHAM nézeteire. Saját álláspontját mérsékelt pozitívizmusnak nevezte, ennek összetevői: a fogalmi elemzés hangsúlyozása, a fog leírásának és értékelésének elválasztása, a jog és erkölcs közötti szükségszerű kapcsolat tagadása. HART az analitikus fogelmélet legfőbb fogyatékosságát abban látta, hogy az nem elemezte megfelelőképpen a szabályokat. Szerinte a szabály több mint az emberek puszta egybeeső magatartása, több mint egy szokás. Nem elegendő a szabály leírása, mert a szabály azt is kifejezi, hogy a szabály a cselekvés indoka, mindig valamilyen mércét állít a cselekedet elé. A korábbi felfogásokban a kötelezettség a parancs szükségszerű része, HART elméletében csupán esetleges velejárója. Nála a szabály fogalma élvez logikai elsőbbséget, azaz egy kötelezettség mindig feltételezi egy szabály létezését, ugyanez megfordítva azonban nem áll.

HART álláspontja szerint a kötelezettséget megállapító és felhatalmazó szabályok logikai szerkezete különbözik egymástól: az előbbiek azt mondják, hogy mit kell tennünk (akár akarjuk, akár nem), míg a felhatalmazó szabályok azt mondják, hogy ha meg akarunk valamit tenni, akkor azt hogyan tehetjük meg. Kötelezettséget megállapító szabály minden általános norma, felhatalmazó szabály lehet közjogi (pl. a törvényhozás eljárására vonatkozhat) és magánjogi (pl. házasság- és szerződéskötés, végrendelet-tevés). Más helyen elsődlegesnek és másodlagosnak nevezi a szabályok e két típusát. A kizárólag kötelezettséget megállapító elsődleges szabályok nem elegendőek egy társadalom működéséhez, ehhez a másodlagos szabályokra is szükség van. Ezek a másodlagos szabályok közvetlenül nem emberi cselekedetekre, hanem elsődleges szabályokra irányulnak, illetve hiányosságokat küszöbölnek ki Ehhez a HART által elképzelt társadalomnak el kell fogadnia az ún. elismerési szabályt, amely meghatározza, hogy mely szabályok részei a rendszernek, s melyek nem. A változtatás szabályai lehetővé teszik a meglévő szabályok hatályon kívül helyezését, megváltoztatását és új szabályok bevezetését. Az ítélkezés szabályai feljogosítanak bizonyos személyeket, hogy kötelező jelleggel, végérvényesen megállapítsák, történt-e jogsértés. HART szerint egy társadalom akkor lép át a jog előtti világból a fog világába, amikor bevezeti ezeket a másodlagos szabályokat, az elődleges és a másodlagos szabályok összekapcsolásában van a jogelmélet tudományának az a kulcsa, melyet AUSTIN a parancs fogalmában vélt felfedezni.

Az elismerési szabály lehetővé teszi, hogy a jog szabályait megkülönböztessük más szabályoktól, és megjelenik az érvényesség fogalma, vagyis hogy a szabály kielégíti az elismerési szabályban megállapított kritériumokat. E kritériumok között nem szerepel a szabály hatékonysága, vagyis a jogszabályok anélkül is érvényesek, hogy betartanák őket. Szemben KELSENNEL, aki az alapnormát logikai feltevésnek gondolta, HART úgy vélte, hogy annak létezése - elismerési szabályként - empirikusan bizonyítható ténykérdés. Egy jogrendszer létezésének két szükséges és együtt elégséges feltétele van. (1) Egyrészt a rendszer hivatalos személyei, s elsősorban a bíróságok, el kell hogy fogadják az elismerési szabályt, (2) ugyanakkor a lakosság többsége elégséges ha jogkövető magatartás tanúsít; vagyis közömbös, hogy milyen indok miatt nem sérti meg a jogszabályokat, s elfogadja-e azokat.

Mérsékelt pozitívizmusába „belefért”, hogy bár nem szükségszerű érvényességi feltétele a jognak - elfogadja, az elismerési szabálynak része lehet valamilyen erkölcsi kritérium. A természetjog minimális tartalmára vonatkozó nézetei részeként azt is hangsúlyozta, hogy az embereknek és körülményeiknek vannak olyan vonásai, amelyek szükségszerűen kikényszerítenek bizonyos szabályokat mind a társadalmi erkölcsben, mind a jogban.

A formalizmus - jogi realizmus kérdésében Hart álláspontja középutas. ( A formalizmus szerint a jog egy olyan zárt logikai rendszer, amiből a bíró számára mindig egy logikailag helyes következtetés adódik. A jogi realizmus képviselői elutasítják ezt az egyértelműséget, szerintük a jogszabályok mindig lehetővé tesznek több jogilag helyes megoldást. ) Ennek megfelelően a szabályoknak van egy senki által nem vitatott központi tartománya, s van egy olyan holdudvara, ahol vitatott, vajon a konkrét jelenség esete-e az általános kategóriának. Ez a szabályok nyitott szövedéke (open texture). A formalizmus nem vesz tudomást a szabályok nyitott szövedékéről, a jogi realizmus viszont a szabály vitathatatlan eseteit hagyja figyelmen kívül. „A határesetek bizonytalansága az az ár, amit az általános osztályozó kifejezések használatáért fizetni kell.” A bírók nem egyértelmű iránymutatás esetén jogon kívüli érveket is felhasználnak, tehát nem jogi érvek alapján döntenek - de attól ezek még nem a jogrendszer részei.
13. Modern analitika: Dworkin ( Bölcs/107-116. ).
DWORKIN 1931-ben született, amerikai jogfilozófus, HART nagy bírálója. Fő művei: A szabályok modellje és A jog birodalma. A jog megértéséhez a bíróságok munkáját, az ott elhangzó érvelés sajátosságainak megértését tekintette kulcsfontosságúnak. A bíró munkájából elsősorban azokat az eseteket vizsgálta, amelyekben a jogszabályok nem adnak egyértelmű iránymutatást. Ezekben az ún. nehéz esetekben Dworkin szerint - szemben a pozitivista elméletekkel, miszerint a bírónak mérlegelési szabadsága van - a bírók ilyenkor is úgy érvelnek, mintha alkalmaznák a jogot s nem új jogot állapítanának meg. A jog nem csak szabályokból áll, logikailag különböző típust jelenítenek meg az elvek. (pl. „Senki sem húzhat hasznot saját felróható magatartásából”) Azok az elvek, melyek alapján a bíróság a nehéz jogeseteket eldönti, jogelvek, vagyis részei a jognak. Semmilyen elismerési szabály nem ad eligazítást arra nézve, hogy mely elvek részei a jogrendszernek, s melyek nem. A jogelvek nem csak a nehéz esetek „kivételes pillanataiban” jutnak szerephez; működésük megértése nélkülözhetetlen a jog megértése szempontjából.

DWORKIN szerint a pozitivista elméletek lényege, hogy az elismerési szabály formális kritériumokat (pedrigrét) határoz meg a többi szabály érvényességi kritériumául. A kritérium valamilyen múltbéli tény, pl. a szuverén parancsa. Gyakran előfordul, hogy a bírók nem értenek egyet abban, mit mond a jog és mi számít jognak. A mi a jog? kérdésére adott válaszuk valamilyen értelmezést feltételez, amiben viszont óhatatlanul benne van az értékelés mozzanata. Minden értelmezés lényeges vonása, hogy az megpróbál valamilyen értelmet, célt tulajdonítani az értelmezett tárgynak. A értelmezésnek három fázisa különböztethető meg.



  1. Az előértelmezési szakaszban azonosítjuk a társadalmi gyakorlatot. (Pl. Ha az udvariasság gyakorlatát értelmezzük, azonosítjuk, hogy mely szabályokat tekintjük az udvariasság szabályainak).

  2. A tulajdonképpeni értelmezés során az értelmező indoklást ad arról, hogy mi a társadalmi gyakorlat célja (pl. amellett érvel, hogy az udvariassági szabályok célja a tisztelet kifejezése.) A gyakorlat minél nagyobb részére ad koherens magyarázatot az értelmezés, minél inkább illeszkedik a fennálló gyakorlathoz, annál jobb. Az ún. könnyű esetek képezik a paradigmatikus eseteket, ezekben az esetekben széles körű a konszenzus. Paradigmatikus, pl. hogy az igazsággal nem fér össze a rabszolgaság. A paradigmatikus esetek ellenpárját alkotják a „hibás esetek”, amikor olyan részek adódnak, amelyek nem támaszhatók alá még a legjobb igazolással sem.

  3. Az utóértelmezési, vagy reformációs szakaszban hozzátesznek ahhoz az igazoláshoz, amit az előző szakaszban alkottak. (A példát folytatva, ha az udvariasságnak vannak olyan szabályai, melyeket a tisztelet nem követel meg, akkor azokat el lehet hagyni, ha viszont a tisztelet új kifejezési formákat is megkövetel, akkor azokat meg lehet honosítani.)

DWORKIN jogelmélete tehát nem csak leírás, hanem szükségszerűen értékelés és partikuláris. Lehetséges, hogy bár mindvégig ugyanarról a jogrendszerről beszélhetünk, egy t1 és t2 időpontban a jogrendszernek egyetlen közös eleme sincs, vagy egyetlen olyan elem sincs, mely mindvégig része lett volna a rendszernek. DWORKIN az értelmezési vita szerkezetét egy olyan fához hasonlítja, amelynek a törzsének az előértelmezési szakasz, illetve az absztrakt fogalom azonosítása felel meg, míg a fa ágai az erre vonatkozó versengő felfogásokat jelképezik. Az előértelmezés biztosítja, hogy a jogászok nagyjából ugyanarról beszélnek, a vitában általában egyetértenek egy absztrakt fogalomban, s a különböző értelmezések ugyanannak az absztrakt fogalomnak különböző értelmezései. Egyetértésük a különböző, egymástól független értelmezések közötti átfedésből, azok részbeni egybeeséséből származik. DWORKIN szerint a legtöbb jogfilozófus egyetért abban, hogy a jog célja a kényszer alkalmazásának igazolása. Alapfogalomként kezeli a méltányosságot és az igazságosságot. Az előbbi procedurális érték, követelményeinek akkor teszünk eleget, ha egy döntésben minden érintett részt vesz. Az igazságosság ezzel szemben egy tartalmi kritérium. Visszakanyarodva ahhoz, hogy a jog célja a kényszer igazolása, ebben az esetben a jogelméletnek három kérdésre kell választ adnia:

  1. Valóban származnak-e jogaink és kötelezettségeink a múltbeli politikai döntésekből (legyenek azok törvények és bírói döntések), s ezek valóban korlátokat állítanak-e a kényszer alkalmazásával szemben?

  2. Ha igen, akkor mi ennek az értelme?

  3. A múlt döntéseivel való milyen egység ellentmondás-mentesség szolgálja leginkább ezt az értelmet?

DWORKIN maga által kreált elméletekkel válaszol a kérdésekre. A konvencionalizmus igenlő választ ad az első kérdésre, a pragmatikus szkeptikus elmélet az első kérdésre nemleges választ ad. A második kérdésre a konvencionalista elmélet szerint a méltányos eljárás és a kiszámíthatóság a válasz. A pragmatizmus az értelmet a koherenciában, vagy az integritás eszményében látja A koherencia azt követeli, hogy a kiválasztott szabályt mindenkire egyformán alkalmazzák. A harmadik kérdésben a konvencializmus korlátozott egység mellett áll: a múltbeli döntésekből csak akkor származnak jogok, ha azok kifejezetten benne vannak a döntésben, vagy explicitté tehetők. A pragmatizmus szerint ezzel szemben a múltbeli döntésekből nemcsak akkor származnak jogok és kötelezettségek, ha azok explicit módon kiolvadhatók a múltbeli döntésekből, hanem akkor is, ha következnek azokból az elvekből, melyek e öntések alapjául szolgálnak.

14. Modern temészetjog: Radbruch ( Bölcs/122-133. ).
Gustav RADBRUCH, elsősorban a második világháború eseményei hatására határozottan szembehelyezkedett a jogpozitivizmussal. A filozófia feladata az ő felfogásában a „legyen” vizsgálata, vagyis az értékek, a célok, a dolgok értelmének vizsgálata. A „legyen” legfőbb elvei nem bizonyíthatóak, ezek axiomatikusak. Ezért a jogfilozófia célja sem a pozitív jog kutatása, hanem a „helyes jog”, a „kellő jog” némileg leegyszerűsítve az igazságnak a vizsgálata. A természeti világ és a tiszta értékek között a kultúra világa közvetít, melynek funkciója az, hogy a tényeket az értékek felé közvetíti. A jogi tapasztalat is kultúrafüggő és a jog mint társadalmi jelenség is a kulturális jelenségek szélesebb világához tartozik. A jogfilozófia kutatási területei Radbruch szerint a jog általános fogalma, a jog céljának, vagyis az igazságosságnak (mint eszmei, jogi értéknek) a vizsgálata és a jog érvényességének a feltárása. RADBRUCH a természetjog jegyeit is feltárta, ezek a változatlanság és általános érvényűség, az ész általi megismerhetőség, és az, hogy a természetjog a pozitív jog mércéje és helyettesítője, ha a pozitív jog előírásai ellentmondanak a természetjognak. RADBRUCH az első kritériummal nem értett egyet, Stammlerhez hasonlóan inkább „változó tartalmú természetjogról” szólt.

Az előbb ismertetett fogalmak, kiegészítve az ember természetével és a „dolog természetével”, a jogeszmével és részben a jog anyagával együtt alkotják a jogfilozófiát. A jogfilozófia állandó eleme az ember természete, a változó eleme pedig a dolog természete. Az ember lényege az értelme. A „dolog természete” a jog anyagát jelenti, azon valós dolgokat, amivel a jogalkotó találkozik, amelyek tehát olyan természeti, társadalmi és jogi helyzetek, amelyekkel a jogalkotó szabályozó tevékenységekor szembekerül. A jog anyaga pedig nem más mint a természeti tények. A jog három elven alapul: az igazságosságon, a rend és a biztonság elvén és a célnak való megfelelésen. Az első két elem egyetemes érvényű, kettőjük viszonya ellentétes. Az igazság „a pozitív jog értékmérője, a jogalkotó célja”, magját az egyenlőség lépezi. Lehet kommutatív (cselekvés és válaszcselekvés abszolút egyenlősége) a polgári jogban és osztó (legalább három embert feltételez, ahol az egyik fölérendelt pozícióban van) a közjogban. Az igazságosság formális eszme: az egyenlők egyenlőként való kezelését jelentii. Nem ad azonban választ, hogy ki az egyenlő és az egyenlőtlen és miként kezelendőek az egyenlők és az egyenlőtlenek. Ezekben a kérdésekben a célok döntenek. A jogi normák nagy többsége az igazságosságtól csak formáját kapja, vagyis az egyenlően elbánás és a törvényi szabályozás általánossága kritériumának kell hogy megfeleljenek, míg a tartalmakat a célkonformitás határozza meg. Ez az elv morális jellegű, vonatkozik az egyes emberre, az emberek összességére és a kulturális rendszer, a kulturális művek értékeivel. Az egyén, a szabadság, a közösség, a tekintély, a kulturális művek összessége a kultúra fogalmához kapcsolható. A szabadság ideáljához a liberális, szocialista, demokratikus pártok tartoznak, a tekintélyhez a konzervatívok. A kultúra, az emberfeletti koncepció egyetlen párttípushoz sem köthető. A jog nem kötelezhet etikai kötelességek teljesítésére, de lehetővé teszi az erkölcsi kötelesség teljesítését, mert megvalósítja azt a külső szabadságot, amely nélkül a szabad erkölcsi döntéshez szükséges belső szabadság sem létezne.



A jogbiztonság nem a jog általi biztonság, hanem magának a jognak a biztonsága. Ehhez szükséges a jog legálissága, az hogy jogilag megalapozott tényeken álljon, amelyeket a joggyakorlatban lehetőleg hiba nélkül lehessen alkalmazni és a pozitív jognak nem szabad könnyen változtathatónak lennie. A három elv rangsorában RADBRUCH az igazságosságnak ad elsőbbséget, melyet a jogbiztonság és a célkonformitás követ. A jogbiztonság gyakorlatilag az igazságosság egy formája, kettejük konfliktusa tulajdonképpen az igazságosság önmagával való konfliktusa.

Végezetül, RADBRUCH a világháború megrázó tapasztalatai hatására felismerte, hogy vannak abszolút értékek is, amelyeket a pozitív jognak nem szabad megsértenie, mert ellenkező esetben elveszti jogi jellegét.


15. Természetjog ma: Fuller ( Bölcs/152-157. ).
Lon FULLER a jog belső erkölcsét fogalmazta meg plasztikusan. A jog olyan ismérveit szedte csokorba, amelyek a jogágisághoz, annak hatékony működéséhez kellenek és mégis egyfajta morális tartalommal rendelkeznek. A jog lényegi összetevői negatív oldalról szemlélve (vagyis problémát okoz, ha ezen összetevők hiányoznak):

1. Baj, ha nincsen szabály.

2. Hiba a közzététel elmulasztása.

3. Káros a visszaélés a visszaható hatályú jogalkotással.

4. Diszfunkcionalitást okoz a jogszabályok egyértelmű, világos megfogalmazásának hiánya.

Egyaránt diszfunkcionális működést eredményez az egymásnak

5. ellentmondó,

6. megvalósíthatatlan szabályok alkotása,

7. a jogszabályok gyakori változtatása, és ha a kihirdetett jogszabályok és

8. a tényleges gyakorlati alkalmazásuk nem felelnek meg egymásnak.

A társadalmi élet erkölcse negatív, így általában tiltásokat fogalmaz meg (pl. ne ölj! ) . A jog belső erkölcse - a látszólag negatív megközelítés ellenére - pozitív jellegű ( pl. hogy a jogszabályokat ki kell hirdetni). Ez a belső erkölcs pozitív és alkotó jellege miatt nehezen valósítható meg a kötelességeken keresztül, legyenek azok akár erkölcsiek, akár jogiak. Az alkotmány csak a törvényesség legalapvetőbb kritériumait rendezheti, a bíróság csak mérsékelten szerezhet ennek érvényt. FULLER szerint a jog erkölcse egyfajta természetjognak fogható fel. Belső erkölcse egyfajta eljárási természetjog, külső erkölcse a tartalmi értelemben vett természetjog. Az eljárási természetjog esetében „a bírói felülvizsgálat intézményére a leginkább a jog belső erkölcseként leírt alkotmányjogi területen van szükség, és e területen a leghatékonyabb.” Ez a belső erkölcs a tartalmi értelemben vett célok irányában semleges. A tartalmi értelemben vett természetjog minimuma: „Azt hiszem, hogy ha ki kellene választanunk azt az elvet, ami valamennyi emberi törekvést támogat és áthat, akkor azt abban a célban találnánk meg, hogy tartsuk fenn embertársainkkal a kommunikációt.” A kommunikáció több az életben maradás eszközénél: az életben levés módja.
Egyéb tételek:
16. A jog ontológiai megalapozása ( Társ/255-266. ).
(VARGA Csaba munkahipotézisai, LUKÁCS György ontológiája alapján.)

A jognak nincs külön, a társadalmi lét ontológiájától független ontológiája. Minden, ami a jogban sajátosként kifejlődik, csak ilyen összefüggésben ragadható meg. LUKÁCS György szerint a társadalom komplexusokból álló komplexus, ezek a komplexusok szakadatlan kölcsönhatásban állnak egymással és a társadalmi lét e kölcsönhatások összessége, egyben megszakítatlan és megfordítatlan folyamat, s ez adja történelmi létét. Ez a történetiség nyilvánul meg. A társadalmiasodás ( a szó legszorosabb értelmében ) a kapcsolatok közvetettebbé válását jelenti, tehát növekszik a közvetítés szerepe és jelentősége. A közvetítés az a társadalmi közeg, amelyben a komplexusok kölcsönhatása végbemegy. Már a fejlődés korai fokán kialakultak olyan komplexusok, amelyek kizárólagos feladata a közvetítés. A társadalmi kommunikáció területén kialakul a nyelv; a szabályozás területén pedig a jog. A lukácsi ontológia további fontos fogalmai a céltételezés, az okozatosság, a tárgyiasság és a totalitás-szemlélet. A céltételezés szükséges ahhoz, hogy az ember alakítsa környezetét. Ennek szükségszerű velejárója az okozatosság. A tárgyiasság a természeti lét megjelenése, alapvető tulajdonsága. Tárgyiasulássá lesz akkor, amikor az ember saját szolgálatába állítja. A totalitás-szemlélet az összefüggéseknek a mindenkori egészből kiinduló, ezek helyét és jelentőségét az egészen belül kereső szemlélete.



A jog a társadalmi lét egyik közvetítő komplexusa, tehát létének értelmét nem önmagában hordja, de sajátos közvetítő feladata ellátása végett viszonylagos önállósággal bír. Kialakulása arra az időszakra tehető, amikor a társadalom érdekütközésekből fakadóan több osztályra szabdalt, és a rend egyéb tényezői (vallás, erkölcs) fölé emelkedve a társadalmi egységet végső soron biztosítja. Így természetes módon szorosan kapcsolódik az államhoz. Az államnak visszatérő törekvése, hogy jogként csak az általa alkotott törvényt ismerje és fogadja el, hogy ezzel a jog feletti kizárólagos megszerezze. Ezért a jogi objektiváció egyre kizárólagosabban alkotott - írott normaként jelenik meg. A korai időkben a jog folytonosságát a hagyományszerűség, a bevált és megszentelt mintákhoz történő ragaszkodás biztosította, később azonban uralkodóvá vált az a törekvés, hogy a jogi jelleget formálisan körülbástyázzák. Ezzel megjelent az intézményesedés, mint a kontinuitást biztosító tényező. A mindent előre látó központi tételezés szelleme, a tételezés és a tételezés gyakorlati megvalósítása élesen elkülönül egymástól, tehát jogalkotás és jogalkalmazás szétválik. (A formálisan körülbástyázott, önállósuló lét belső leírása KELSEN Tiszta Jogtana.) A formális jog eszménye a jogászi világkép kialakítója, mely szerint a jog önmagában elégséges képződmény, önálló törvényszerűségekkel.

A jog valósága és a jogászi világkép ellentmondásos egységet alkot. Bizonyos társadalmi erők ugyanis a jogi közvetítést az összfolyamatban meghatározott mederbe terelik. E valósággal szemben áll a jogászság ideológiája, mely a jog önállóságát sugallja. A jog gyakorlati kategória, mert eszközt teremt, használ és újrateremt, a valóság megismerésére épül. A normaalkalmazás során a logika nem megoldó, csak ellenőrző funkciót lát el. A jog fogalomrendszere nem a valóság leképezését célozza, hanem a valóság különféle előfordulási lehetőségeit az esetek zárt számába betagolva osztályozza. A jog feladata végső soron olyan közvetítés, amely képes arra, hogy a társadalmi összfolyamat alapvető mozgásirányát saját rendszerével támogassa.


17. Visszaható hatályú szabályozás ( Foly/91-95. ).
A visszaható hatályú szabályozás olyan rendezést jelent, amely a saját hatálybalépése előtti időre érvényesítve rendel el a szabályozás alá vont cselekményre nézve negatív jellegű szankciót. Az „ex post legislation” tilalmát néhány évszázaddal ezelőtt a büntetőjogi eljárási garanciák lefektetésével fogalmazták meg először. Elvileg kimondható, hogy mivel a jog általában a társadalmi mérnökösködés eszköze és jövőbeni eseményekhez fűz jogkövetkezményeket, ez már önmagában a visszaható hatály elleni érv.

A HART és FULLER közötti vita óta az angolszász gondolkodás érzékennyé vált arra, hogy morális kérdésként kezelje a témát, előfeltételnek tekintve, hogy „ a polgároknak legyen kellő alkalmuk a törvénynek megfelelő engedelmeskedésre.” A második világháború utáni nürnbergi perek és a 89’-es kelet-közép európai rendszerváltozások ismét felvetették a kérdést. Az 1991-es igazságtételi törvényt az Alkotmánybíróság a jogbiztonságra hivatkozva semmisítette meg, előnyben részesítve a mindig szubjektív igazságossággal szemben. Ezzel teljesen ellentétes döntést hozott a cseh AB, elutasítva, hogy az elévülés eleve jogállamiságot feltételező intézményét a jogállamiságot magát tagadó rendszerre alkalmazzák, mert „...ez pontosan arról adna bizonyságot, hogy bűntett - ha és amennyiben tömeges méretekben, szervezetten, hosszú időn keresztül, s egy államilag erre felhatalmazott szervezet oltalma alatt követik el - büntetlenül maradhat.”


18. Jog és erkölcs ( Kieg/39-45. ).
A jog és erkölcs közötti kapcsolat szükségszerűsége a jogelméleti gondolkodás alapkérdése, ennek alapján különül el a természetjogi és a pozitivista áramlat. A jog és erkölcs szükségszerű kapcsolatát állító tézisnek legalább hat lehetséges olvasata van:

(1.) A jogpozitivisták szerint az, hogy mely normák jogi normák, mi a jogszabály tartalma, morális megfontolás nélkül, tisztán tényszerű kiválasztási kritériumra való utalással megválaszolható (BENTHAM és AUSTIN - a szuverén parancsa, KELSEN - alapnorma, HART - elismerési szabály). Az, hogy egy norma jogi norma-e, ténykérdés, és nem morális Ezt a tézist Joseph RAZ alapján a társadalmi források téziseinek nevezzük. (Köztes jogpozitivista felfogás HART „mérsékelt pozitívizmusa”. )

(2.) Felvetődik a kérdés: ha a jogszabályok érvényességi kritériumai ténybeliek, akkor ez fogalmi - a jog fogalmából következő - igazság, vagy normatív alapon áll? Ha az első értelmezés igaz, tényleg nincs szükségszerű kapcsolat jog és erkölcs között, ha a második, akkor van - bár némileg speciálisan.

AUSTIN a fogalmi igazság mellett állt. BENTHAM normatív érveket adott arra nézve, hogy a jog érvényességi kritériuma miért nem alapulhat normatív szempontokon. BENTHAM vallotta, hogy a jog azonosítható pusztán ténybeli kritériumokra való utalással, de azt már nem fogadta el, hogy a jog megérthető lenne erkölcsi, de legalábbis értékelő megfontolások nélkül.

(3.) HART a természetjog minimális tartalmáról kifejtett felfogásában arra a következtetésre jutott, hogy ha egy társadalom fenn kíván maradni, akkor tekintettel az emberi természet alapvető vonásaira, s az emberi együttélés bizonyos alapvető körülményeire, szükségszerű átfedés lesz ezen társadalom jogi és erkölcsi normái között.

(4.) Lon FULLER szerint a jogrendszer létezésénél fogva rendelkezik bizonyos értékekkel. A jog belső erkölcsisége nem a jog esetleges tartalmából származik, hanem önmagában a jog magatartást vezérlő szabályozó jellegéből.

(5.) Az, hogy mitől kapja a jog az érvényességét, s mi következik abból az állításból, hogy a jog érvényes, gyakran összefonódott a jogelméleti gondolkodásban. Léteznek azonban olyan pozitivista elméletek is (például HART ), melyek az érvényesség kategóriáját a társadalmi elfogadottság fogalmával magyarázzák. Tehát a jog érvényessége és normativitása bizonyos társadalmi tényekből következik, kötelező erejét pedig morális érvek igazolják. DWORKIN a bírói munka vizsgálata során megállapította, hogy az ún. nehéz esetekben szükségszerűen értékelő , morális érvek is szerepet játszanak az ítélet meghozatalában. Ez még nem jelenti azonban azt, hogy ezek az érvek a szóban forgó döntés meghozatalakor jogi érvek lennének. (Más kérdés, hogy - legalábbis az angolszász precedensjogban - később, egy következő ügyben ezekre már mint jogi érvekre lehet hivatkozni.)

Összegezve, jog és erkölcs között esetleges, vagy kauzális kapcsolat mindenképpen fennáll, a pozitivista - természetjogi megközelítés nézeteltérésének lényege leginkább abban áll, hogy az erkölcsi szempont a jog értékelésében érvényességi kritérium-e vagy sem. Az ún. jogi moralizmus szerint, ha egy magatartás erkölcstelen, ez önmagában elégséges ahhoz, hogy az adott magatartást a jog megtiltsa. Az ezzel ellentétes nézet azt hangsúlyozta, hogy az állam csak akkor alkalmazhat kényszert polgáraival szemben, ha a másoknak okozott kár megakadályozását szolgálja.
19. A jog belső erkölcsisége ( Társ/231-241. ).
(VARGA Csaba munkája, készült a Chilei Valparaiso Egyetem felkérésére, az egyetem folyóiratának HART munkássága számára szentelt különszámához, 1986-ban.)

Ha állam és jog több ezer éves fejlődését leegyszerűsítetten vizsgáljuk, megállapítható, hogy a hogy az állam által védett érték sérelme több a szankció-kiszabás kockázatánál. Az állami feladatok megsokszorozódásával, az adóztatás megjelenésével azonban, ha az államra túlzottan sok feladat hárul, eluralkodhatnak a bevételi érdekektől idegen szempontok és kiiktatják a voltaképpeni adócélt: állami bevételi elérését. Az állam ahelyett, hogy lehetővé tenné a magától értetődőt, tiltja és szankcionálja - s ez a nyugati fejlődésre nagyjában-egészében jellemző. Ez a jelenség zavart eredményez, mert összemossa a bűncselekményért járó büntetést és az adót, hiszen - ha a büntetés például pénzbüntetés - adott esetben ugyanolyan mérvű anyagi veszteséget okoz. Ha az adót azért vetik ki, hogy a megadóztatott tevékenységtől elvegyék az emberek kedvét, és ha a pénzbüntetés olyan csekély súlyúvá válik, hogy vidáman kifizetik, nos akkor e két dolog összemosódik.

Mindez elvezet egy eldöntendő kérdéshez. Ha a jog pusztán cselekvésünk küldő feltételrendszerének önmagában közömbös alkotórésze, úgy a szabálysértés s a szabálykövetés következményeinek egybemosódása rendjén való. Ha viszont a jog értékhordozó, úgy ez értékbeli zűrzavart idéz elő. A jog és mindenkori címzettje erkölcsi viszonya felveti a kérdést: a jogalkotónak az ő szemében van-e erkölcsi hitele, és ha igen, milyen jellegű? Ha a jogalkotó tevékenységéven a címzett megleli az erkölcsi mozzanatot, és a címzett megleli az erkölcsi mozzanatot és ezzel azonosulni is képes, ez a jogalkotó külső erkölcsi hitelét mutatja. Ha az erkölcsi mozzanatokat felleli, de azzal ellentétes a saját erkölcsi értékrendszere, ez a jogalkotónak legalább e belső erkölcsi hitel megszerzésére és biztosítására kell törekednie. FULLER „a jog belső erkölcsisége” gondolata inkább technológiai szabályok, elvek összessége. A jog belső erkölcsisége inkább olyan lehetséges tulajdonság, többletminőség, ami nem szükségképpeni fogalmi elem, de kérdéses, hogy a jog hosszú távon is ellehet-e nélküle? Elvileg ugyan kívánatos, hogy a világos fogalmi elhatárolás érdekében a jogi fogalmakat a rájuk rakódott erkölcsi tartalmaktól és felhangoktól megtisztítsuk. Mégis: a jogi komplexus nem szakítható ki társadalmi közegéből, nem kerülhet tartósan szembe a vele kölcsönhatásban fejlődő és fennálló más komplexusokkal (érTékekkel. normákkal és ideológiákkal), mert meggyengül az átlagesetekre jellemző, túlnyomórészt jogkövető magatartás gyakorlata és a jog elidegenedetté válik, a jog által szolgált társadalmi célok elhomályosulnak.
20. Jog és érték ( Kieg/46-51. ).
A jog az emberi cselekvések befolyásolásával önmagában is értéket képvisel, a társadalomirányítás eszközeként értéket teremt, illetve a kívánatos társadalmi rend megteremtése tekintetében értéket követ.

Max WEBER cselekvéstipológiája szerint az emberi cselekvések racionális és irracionális cselekvések szerint osztályozhatók. A racionális cselekvéseken belül megkülönböztette a célracionális, értékracionális és tradicionális cselekvéseket. KANT megkülönböztette a kategorikus imperativust a hipotetikus imperativustól. A hipotetikus imperativus egy feltételes követelményt fogalmaz meg, csak akkor kell követnünk, ha az általa szolgált célt kívánjuk elérni. A kategorikus imperativus ezzel szemben egy feltétlen parancs, amely kívül esik az emberi mérlegelés körén. Ily módon a célracionális és az értékrcionális cselekvések szembeállíthatók. Az értékracionális cselekvések mögött a közérdeket szolgáló célok húzódnak meg, ezek a célok elkülönülnek az alapjukat képező érdekektől és önmagukért követendő célokként objektiválódnak, azaz követelményeket támasztanak azokkal szemben is, akik a közérdek felismerőiként megfogalmazták azokat. Ezeket a társadalmi szinten objektiválódott célokat nevezzük értékeknek. Az értékek



  • Mindig egy adott közösség céljainak kulturális leképeződései, meghatározzák a közösség identitását.

  • A bennük megfogalmazott közösségi célok elfogadóik számára magatartást befolyásoló funkcióval bírnak.

  • Társadalomszervező funkcióval bírnak. (Pokol Béla tipológiája szerint a társadalom alapvető céljait megvalósító eszközök, módszerek, eljárások bizonyos értékek mentén alakulnak ki, valamely érték és annak ellentétpárja mentén. Ezek az értékpárok bináris kódok, vagy értékduálok. Ilyen bináris kód a jogban a jogos - jogtalan, a gazdaságban a hatalom megszerzése - elvesztése.)

  • Az életminőség – meghatározó szerep is lényeges ( pl. az emberi méltóság értéke ).

Az értékek egyik jellemzője, hogy hierarchikusan szervezettek, vagyis az értékeket fontosságuk szerint különböztetjük meg. A jogi normák és az értékek viszonyával a jogfilozófia vagy jogi axiológia foglalkozik. Jog és érték viszonya az eszmetörténetben a hagyományos ellentétpárban jelenik meg. A jogpozitivizmus a sein-sollen alapján a jog értékmentes vizsgálatára helyezi a hangsúlyt. A természetjogi irányzatok ezzel szemben a jog érvényességi feltételeként szabják meg, hogy a jog megfelejen egy adott értékrendnek. Max WEBER jutott arra a következtetésre, hogy az értékek tudományos vizsgálata lehetetlen, mert az értékek és értékválasztások elsősorban irracionális akarati jelenségek.

  1   2   3   4


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©kagiz.org 2016
rəhbərliyinə müraciət